Századok – 1971

Közlemények - Tilkovszky Loránt: Bajcsy-Zsilinszky önéletrajzi vallomása politikai nézetei fejlődéséről és a szellemtörténethez való viszonyáról 966/V

986 TILKOVSZKY LÓRÁNT egészen a XIX. század 80-as éveiig terjedő szép és zavartalan, nemzedékek és nagy történetíró egyéniségek munkájával megmutatott természetes egysége, szerves felépülése, — és valaminő új kezdés, valóságos történetírói forradalom mohó mindentújjáértékelése között. E gyökeres történetírói átértékelés irányító elveit és szempontjait ezekben tudnám kielemezni magából a nagy műből: a) A magyarság, a magyar nemzet és a magyar állam nem közvetlenül tagja az európai és emberi közösségnek, hanem a német—magyar sorsközösségen keresztül, a germán-keresztény kultúrközösség közvetítésével, szorosan a mindenkori német birodalom oldalán. b) Ezért bele kell nyugodnunk szellemi életünknek és államunknak bizonyos függőségébe ettől a német világtól és a német birodalomtól, az erőarányok önismerő lemérésével kell erre végre ráébrednünk. c) őseink sokszor túlméretezték és túlértékelték magukat és a magyar erőt, fölösleges és eredménytelen fölkelésekben pazarolták el vérüket és munkaenergiájukat, ahelyett, hogy okosan simultak volna a szomszédos nagyobb erőhöz, és ekként például részesültek volna a fölvilágosult abszolutizmus művelődési, gazdasági, szociális áldásaiban, hűségükért. d ) Őseink jogászi formalizmusa a gravámenek és illúziók népévé avatott bennünket, akik esküdtünk Werbőczire, miközben a magyar állam már csak nevében élt, és a magyar királyságnak nevezett határvidék kénytelen-kelletlen teljesítette Bécs parancsait, de ezt rossz pofával tette, s közben reménytelen fölkeléseken törte a fejét, belekapcsolódott az erdélyi „kismagyar" politika izgágaságaiba ós fölkeléseibe Bécs ellen, és azok során egyre csak fogyasztotta a magyarság életerejét. e) Ekként a török háborúk és török hódoltság teremtette helyzet és magyarpusztulás tetézésóre Béccsel való örökös huzakodásaink révén valóságos német tatárjárásokat is kénytelenek voltunk elszenvedni, amiben a mi lázadó, örökké ellenzékeskedő természetünk és irreális politikánk volt a főbűnös. f) Lám, milyen remekül fejlődtek a magyar erők a XVIII. században, a Rákóczi szabadságharca lezajlása után ! Igaz, hogy államiságunk mindjobban elvesztette nemcsak intézményes önállóságát e szép belső népi fejlődés és gyarapodás során, hanem régi belső öntudatát is, kezdett mindinkább okosan simulni a bécsi politika széles birodalmi, másíthatatlan ul németjellegű egyetemességi törekvéseihez, de így is szép jövő nyílott számunkra: a habsburgi birodalom első segédnépéé. Bécs nagynémet, majd nagyosztrák céljaihoz, birodalmi szempontjaihoz Magyarország területének egyesülése és egységbenmaradása fejében való okos alkalmazkodás akár államiságunk több-kevesebb csonkasága árán is: a katolikus, nyugati szellemű nagymagyar politika, mely tisztes helyet, gazdasági virulást, művelődést biztosít nemzetünknek egy nagyhatalom kereteiben. Az insurrekeiós, a függetlenség chimérájáért reménytelen erőpróbákba bocsátkozó, protestáns, erdélyies színezetű, keleti szellemű és érdeklődésű, tájékozódású politika: a kismagyar politika. g) Ebbe a „nagy" XVIII. századba és az ekkor kezdődött belső kiegyensúlyozódásba, a reális erőkkel való számolás megindult egészséges folyamatába bombákat dobtak a megátalkodott magyar ellenzékiség képviselői, a konok „bújdosás" szelleme, a betűrágó jogászok, táblabírák, a prókátorság hagyománya, a távoli, évszázadokkal azelőtt elhagyott kirgizpuszták szellemi hívása, szemben nyugat áldó ölelésével, Szent István ellenfelének, Koppánynak meg-megújuló és kipusztíthatatlan magyar lázadása: az 1790-es években. S bennük a rendi kicsinyes önzés halni nem akaró szelleme, mely diadalt aratván a nagy kalapos király nagyszerű reformtörekvésein, újból nemzetté próbálta élni a maga szűk osztályát, s végeredményben belehajszolta a magyarságot a reménytelen szabadságharcba és Világos katasztrófájába.