Századok – 1971

Közlemények - Tilkovszky Loránt: Bajcsy-Zsilinszky önéletrajzi vallomása politikai nézetei fejlődéséről és a szellemtörténethez való viszonyáról 966/V

BAJCSY-ZSILINSZKY ÖNÉLETRAJZI VALLOMÁSA 987 h) Pedig Széchenyi István idejében próbált gátat vetni ennek a folyamatnak, mely megszakította a XVIII. század harmónikus belső fejlődését és szembefordította a századok óta csak végrehajtatlan szerződésekben, törvényekben és mindenféle jogszabályokban, de nem a valóságban élő magyar államot, a független magyar állam fikcióját a szomszédos német túlsúllyal, Ausztria nagy európai politikájával, és az osztrák birodalom egészséges, számunkra is szép fejlődést biztosító nagyhatalmiságával. Széchenyi próbálta megtalálni a magyar kiegyezést Metternichhel, óvta nemzetét az újólagos reménytelen erőpróbától, belső megerősödést hirdetett, és nem a jogi függetlenség évszázados vesszőparipáján való versenyfutás erőpazarlását és kockázatait. De a nemzet a fiskális és demagóg Kossuthra hallgatott, belelovaltatta magát az Ausztriával való fegyveres mérkőzésbe, és bár vitézül verekedett, végül mégis alulmaradt, és évtizedekig nyögte ennek a Széchenyi által előre megjósolt szerencsétlen vállalkozásnak minden keserves és a nemaet életét visszavető, sorvasztó következményeit. íj Végül 1867-ben Deák Ferenc föladta az évszázados ősi elvet, a magyar állam teljes függetlenségét, a perszonális uniót Ausztriával, és megalkotta azt a 67-es kiegyezést, amely mint államkeret és állami függetlenség örökre maximuma annak, amit a magyarság elérhet. Ezzel mintegy visszakanyarodott Kossuthtól Széchenyihez és Széchenyin át a szép XVIII. századig; többre értékelvén a népi erőt, a zavartalan gazdasági, művelődési fejlődést a független magyar államiság négy évszázados fikciójánál, jogászok, prókátorok örök vesszőparipájánál. j) A jövőt illetőleg tehát maradjunk a nyugati kereszténységet és a német birodalommal való külpolitikai együttműködést, a magyar kisebb céloknak a tágabb német célokban, a relatív magyar önállóságot a germán-keresztény kultúrközösségben megtaláló Szent István, a magyarság belső fejlődésót és kibontakozását üressé vált közjogi fikcióknak elébe helyező Széchenyi István, és a kiegyezési korszak nagy konzervatív államférfiainak bevált reálpolitikája mellett, amelyet valósággal megfúrt volt a közjogi szőrszálhasogatás, örökös ellenzékeskedés, a kossuthi illúzió szelleme és beteg sugallata, s végül is egy Világosnál sokkal súlyosabb összeomlásba vezetett. Nem mondom, hogy mindez így van megírva a Magyar Történetben, de azt merem állítani, hogy lényegében •—legtöbbször kimondatlanul, vagy szebb szavakba csomagolva — ez a szellem és fölfogás uralkodik lapjain: öntudatos és céltudatos elvi labancság, amely azonban nagyban különbözik a történelmi labancságtól. Ennek legnagyobb és jóhiszemű képviselői pontosan érezték, hogy keserű kompromisszumot kötöttek, e kompromisszum ellen maguk is örökösen lázongtak, de legalább is káromkodtak, és sohasem titkolták, hogy végeredményben többet akarnak, többre vágynak, nem is hiszik, hogy ez a helyzet végleges, szívükben a legnagyobb labancok maguk is hithű kurucok voltak. Eszterházy Miklós nádorból csakúgy kicsap ez a kuruc láng, mint Pázmány Péterből, s mindkettőjüknél jobban a II. Zrínyi Miklósból, akit valószínűleg csak a halála — máig földerítetten pusztulása — akadályozott meg abban, hogy maga is fölemelje Bocskai, Bethlen, Rákóczi György fölkelő zászlaját. Nem a labancság maga a legnagyobb baj tehát ebben az új magyar történetírásban, hanem a magyar történelmi szellem számára örökre idegen polgárias, inkább kispolgári svábos opportunizmus, amely Zrínyi Áfiumából, de jórészt a Ferdinándok ,,országvédő" tevékenységének bírálatából is kifelejti a labapc Istvánfi iszonyú vádjait és adatait Bécs ellen, kifelejti Zrínyi egyébként is sovány méltatásából, hogy egyike volt a magyar függetlenség legveszedelmesebb és egyben legradikálisabb képviselőinek, mikor (szemben a szekfűi Ferdinánd-kultusszal és orthodox osztrák— magyar koncepcióval), azt hirdette, hogy a magyar nemzetnek a maga erejéből, a maga erejének jó megszervezésével és fölfokozásával és teljes latbavetésével kell kiszorítania az országból a törököt, nehogy idegenek segítsenek ebben, és jogokat formáljanak az önálló magyar királyság elnyomására, mert „akinek nem borja, nem nyalja".