Századok – 1970
Tanulmányok - Berend T. Iván: A termelőerők fejlődése: növekedés és struktúraváltozás Magyarországon a szocialista átalakulás negyedszázadában 827/IV
A TERMELŐERŐK FEJLŐDÉSE . 841 egyezmény keretében — a teljes mennyiségekre való felfutás után — évi 330 ezer tonna timföld szállítása fejében a szovjet partner 165 ezer tonna alumíniumot fizet. Ezek az egyezmények alapjában tehát megoldották a hazai bauxitvagyonnal, illetve timföldtermeléssel arányos alumíniummennyiség kinyerését, az alumíniumkohászat rendkívül költséges és elkerülhetetlenül nem gazdaságos fejlesztése nélkül, lehetővé téve egyben a bauxit- és timföldgyártás gyorsított ütemű fejlesztését, s az alumíniumfeldolgozás kiépítésének kezdeteit. (Az alumínium-félgyártmányok termelése 1962 után közel 9-szeresére ugrott, de a fejlesztés a székesfehérvári présmű, valamint szélesszalagos-hengermű kiépítésével csak a hatvanas évek végétől vett igazi lendületet.) Az egy főre jutó alumíniumfelhasználás 5,8 kg-os átlagával Magyarország már 1965-ben világviszonylatban a 10. helyen állt. Míg az alumíniumipar esetében végül is sikerült megtalálni a kedvezőtlen kohászati fejlesztés elkerülésének lehetőségét, a kohászat egészét tekintve ez a legkevésbé sem mondható el. A kohászat fejlődése a felszabadulás utáni iparfejlődés egyik ellentmondásos területe. Az ágazat, különösen az ötvenes évek iparpolitikája nyomán, több mint 70%-kal növelte foglalkoztatottjainak létszámát, s a termelés nettó értéke megháromszorozódott. A kohászat legnagyobb súlyú ágazata a vaskohászat, melynek növekedési eredményei rendkívül nagyok. Az ágazatba 1967. évi árakon számítva — közel 27 milliárd forintot ruháztak be, aminek több mint 45%-át a Dunai Vasmű felépítésére fordították. A beruházások közel felét az új létesítmények felszereléséhez és a régi üzemek rekonstrukciójához használt berendezésekre fordították, de a jórészt újonnan felfejlesztett kohászati ipar főként a termelési mennyiségekben mutat csak nagy eredményeket. A nyersvasgyártás az 1938. évi 0,3 millió tonnáról a hatvanas évek közepére 1,5 millióra, az acélgyártás 0,7 millióról közel 2,7 millió tonnára ugrott. (Az acéltermelés 1950-hez képest két- és félszeresére bővült.) Az iparág azonban nem került valóban korszerű teehnikai alapokra. A hatalmas befektetésekből nagy összegeket, 40%-ot emésztett fel az építkezések költségeés a berendezésekre fordított hányad felét nem közvetlen technológiai berendezésekre, hanem kiegészítő beruházásokra (vízellátás biztosítása, gázindító állomások, raktárak) költötték. A kiépített kis kohóegységek, egyes területeken a korszerűtlen adagolás, az elegyelőkészítés hiánya, a Martin-művek oxigénes intenzifikálásának részlegessége stb. miatt a műszaki mutatók elmaradnak a nemzetközi színvonaltól. Ehhez járul, hogy egyes ágazatok túlfejlesztése mellett a hatékonyság növeléséhez szükséges kiegészítő beruházások elmaradtak, egyes területeken (ferroötvözet, lágyacélhuzalgyártás stb.) pedig a technológia elavult. A korszerű szintet csupán a Martin-üzemek egy részénél, a hengerművek egyes kapacitásainál, a nagyszilárdságú acélhuzal gyártásánál stb. sikerült elérni, s a hatvanas évek előnyös szerkezeti változásaira utal a hidegen alakított termékek részarányának — az I960, évi 10%-ról 1967-re 23%-ra emelkedése a melegen hengerelt készáruhoz képest. A vaskohászat fejlesztése nyomán az ágazat a fejlett ipari struktúrától eltérően magas részesedéssel rendelkezik az ipari termelésben. Az anyagmentes termelésnek 1965-ben közel 13%-át állította elő a kohászat (forgalmi adó nélkül számított termelési értékben), a fejlettebb iparral rendelkező országok 7% körüli arányával szemben. Mindez természetesen korántsem jelenti azt, 2 Századok 1970/4
