Századok – 1970
Tanulmányok - Berend T. Iván: A termelőerők fejlődése: növekedés és struktúraváltozás Magyarországon a szocialista átalakulás negyedszázadában 827/IV
836 BEHEND T. IVÁN: A TERMELŐERŐK FEJLŐDÉSE . fővárosi ipari koncentráció annál is kedvezőtlenebb, mivel a gyengén fejlett, iparral hagyományosan nem rendelkező megyék, melyek az ország területének több mint felét s lakosságának kereken 40%-át képviselik, az ipari foglalkoztatottak alapján számítva, változatlanul mindössze az ipar 1/5-ével rendelkeznek. A területi koncentráció kicsiny módosulásával szemben a legátfogóbb adatok a vállalati koncentráció rendkívüli változásaira utalnak. Az állami iparvállalatok száma 1950-ben 1427, 1965-ben mindössze 839. Az egy vállalatra jutó átlagos munkáslétszám 336 főről egyenesen 1183 főre ugrott. Az 500 főnél kevesebb munkással dolgozó iparvállalatokban 1950-ben a munkások közel 30%-át alkalmazták, 1965-ben már csupán nem egészen 10%-át, ugyanakkor az 5000 főt meghaladó munkáslétszámmal működő legnagyobb üzemek a korábbi 17%-kal szemben már az összee munkás közel 35^-át alkalmazták. E példátlan méretű koncentráltság azonban jelentékeny részben csak látszólagos, szervezeti változások, centralizációs lépések hatása, és nem valóságos koncentrációs folyamat eredménye. A centralizáció és koncentráció természetesen a tőkés iparfejlődésben is különböző és nem összemosható folyamatok voltak. Mégis, tőkés viszonyok között a két folyamat közötti összefüggés rendkívül erőteljes volt, a centralizáció úgyszólván természetesen vonta maga után a koncentráció előrehaladását is, hiszen a vállalati fúziók, beolvasztások zömében vagy a termelés belső átszervezését, vagy az elnyelt kisebb vállalat leállítását vonták maguk után. A szocialista átalakulás idején, a termelőeszközök állami tulajdona talaján az ipar centralizációjával összefüggő lépések ugyan változatlanul előmozdíthatják a koncentráció előrehaladását, sőt a nélkül is specializációs fejlődést segíthetnek elő, de mégis sokkal inkább megmaradhatnak a jogi- és irányítási-igazgatási elhatározások szférájában. Magyarországon nem kis mértékben éppen az utóbbiról van szó. Az előzőekben felsorakoztatott adatok ugyanis elsősorban az 1962 és 1964 között végrehajtott ipari átszervezés konzekvenciáit tükrözik. Ezekben az években ugyanis a gazdaságban egyre világosabban jelentkező, s főként a kötelező tervmutatókra alapozott irányítási rendszerből fakadó ellentmondásokat a részleges, fokozatos mechanizmus-reform mellett éppen az ipar átszervezésével kívánták megoldani. Az átszervezés lényegét a vállalatok számának nagyarányú csökkentése, vállalatösszevonások képezték, ami egyes iparágakban egyenesen a működő vállalatok egyetlen vállalattá történő összevonása, ún. iparági vállalat kialakítása formájában ment végbe. Az ipar szervezeti kereteinek ilyen gyorsan végrehajtott és radikális átalakulása azonban a legtöbbször nem érinthette az ipar valóságos koncentráltságát, s nem járult hozzá a legmagasabban koncentrált nagyüzemek jellegzetességeinek kialakulásához. Igen szembetűnő pl., hogy az átszervezés végrehajtása után az egy munkásra jutó gépek és gépi berendezések értékét illetően a 100—500 munkással dolgozó kisvállalat és a 10 000 főnél több munkást foglalkoztató mammut-vállalat között mindössze 10%-os eltérés volt az utóbbi vállalattípus javára, de az 500 — 1000 munkással dolgozó vállalatokban az egy munkásra jutó gépek értéke mintegy 80%-kal meghaladta a legnagyobb vállalatok szintjét. Még világosabbá teszi a képet, ha figyelembe vesszük, hogy csak az építőanyagiparban és bőriparban emelkedett az egy munkásra jutó termelési érték a vállalati nagyságrend sorrendjében, a többi iparágban nem, s az állami ipar egészében az 500 — 1000 munkással dolgozó vállalatok kategóriájában az egy munkásra jutó termelési érték mintegy kétszeresen meghaladta a 10 000 főnél több munkással dolgozó vállalati kategória szintjét.
