Századok – 1970
Tanulmányok - Berend T. Iván: A termelőerők fejlődése: növekedés és struktúraváltozás Magyarországon a szocialista átalakulás negyedszázadában 827/IV
A TERMELŐERŐK FEJLŐDÉSE . 831 szét specializált, s néha alacsonyabb szintű képzést nyújtó középiskola-típusokban képzik (a középiskolások fele végez gimnáziumot). A képzés színvonala nem utolsósorban a tanári kar kedvezőtlen irányú átalakulása folytán nem emelkedett, sőt sok esetben nem is éri el a korábbi szintet. Ugyanakkor jelentősebb előrehaladást sikerült elérni a korábban túlzottan XIX. századi műveltségi struktúrára épített képzési rendszer korszerűsítésében. Erőfeszítések történtek az oktatásnak a gyakorlattal való összekapcsolására is, ami megfelelő anyagi lehetőségek híján az esetek többségében kudarccal járt. A felsőfokú, egyetemi, főiskolai képzés rendkívül szűk keretei (1930-ban 17 ezer, 1938-ban 11 ezer egyetemista) a negyvenes évek végétől rendkívül gyorsan kibővültek. 1950-ben már 32 ezer, 1968-ban közel 79 ezer fő a felsőoktatási hallgatói létszám. Egyidejűleg a felső fokú oktatás radikális strukturális átalakuláson ment keresztül, és jóval közelebb került a gazdasági élethez. A két világháború között az egyetemi hallgatók kereken 40%-a teológus és jogász volt, nem egészen 16%-a medikus és gyógyszerész hallgató, és mindössze 17%-a tanult a műszaki és közgazdasági karokon. Az 1968/69-es tanévben viszont a hallgatók közel 39%-a műszaki, 10%-a közgazdasági, 9%-a agrár tanulmányokat folytat, a jogászok aránya 4%-ra csökkent. A kereső népességen belül jelentősen nőtt tehát a középiskolai és egyetemi-főiskolai végzettséggel rendelkezők száma, 1960-ban a keresők közel 7, illetve több, mint 3%-át tették ki. (Meghaladta a 3%-ot a középiskolai, vagy egyetemi tanulmányokat befejezetlenül abbahagyó keresők aránya.) Mindez önmagában fontos támpontokat nyújt a munkaerő képzettségikulturális szintjének ugrásszerű fejlődéséről. Ennek a gazdaságra gyakorolt hatásáról közelebbi képet is nyerhetünk azonban, ha a különböző képzettségi szintű munkaerők megoszlását vesszük szemügyre a főbb népgazdasági ágak között. A legszembetűnőbb mozzanat ez esetben a mezőgazdasági munkaerőnek a felszabadulás előtti szinttel szemben elért előrehaladás ellenére is fennálló elmaradott színvonala. A mezőgazdaságban dolgozók 4%-a még 1960-ban is analfabéta volt, s a legelemibb 1—5 osztályos képzéssel rendelkezőkkel együtt az agrár keresők 1/3-át tették ki. (A háború előtt ez a réteg jóval meghaladta még a mezőgazdasági keresők 3/4-ét !) Ugyanakkor nyolc általános iskolai osztály végzettséggel a keresőknek mindössze alig több, mint 12%-a, érettségivel 1, felsőfokú képzettséggel pedig 0,5%-a rendelkezett. (Ezek a végzettségi kategóriák a felszabadulás előtt 0,1—5% között mozogtak.) A tömegoktatás fejlődése és a megsokszorosodó egyetemi képzés a népgazdaságon belül leginkább az iparban idézett elő rendkívüli változásokat a munkaerő képzettségi fokában. Az ipari keresőknek ugyanis 1960-ra nem egészen 1%-a volt analfabéta, és az 1—5 osztályt végzettekkel együtt is csupán a keresők 14%-át tették ki. Ezzel szemben a nyolc osztályt végzettek az összes keresők közel 1/3-ára rúgtak, a középiskolai végzettségűek aránya a háború előtti hétszeresére, közel 8%-ra, a felső szintű végzettséggel rendelkezőké négyszeresére, 2%-ra nőtt. A magasabb képzettséggel rendelkezők legnagyobb hányadát természetesen a közszolgálati (igazgatási stb.) területeken találjuk. Itt a keresők több mint 1/5-e érettségizett és kereken 1/5-e egyetemet, főiskolát végzett. A közvetlen termelési ágazatoknál jelentékenyen magasabb azonban a közlekedési és kereskedelmi, és főként szolgáltatási ágazatok ellátottsága is. (Mindez azonban csak a kérdés exponálására és semmiképpen sem
