Századok – 1970

A KORTÖRTÉNETIRÁS KÉRDÉSEI - Hozzászólások : - Rákosi Sándor: A kortörténet párttörténeti forrásai » 587/III

590 HOZZÁSZÓLÁSOK 590 nagyon értékes — anyagoktól eltekintve lényegében magára hagyatva áll a források tengerével szemben. Pedig éppen az iijabbkori források jellegzetességei folytán — mint azt már említették—másképp jelentkeznek a szelekció, az értékelés problémái. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a kutató nem nézheti át az összes rendelkezésre álló forrásanyagot, hogy eldöntse, mit használ fel, mit nem, hanem már a kutatás megkezdésekor — hogy úgy mondjam látatlanban — kell eldöntenie, mit néz meg, mit hagy figyelmen kívül. Az egyes témákhoz, korszakokhoz rendelkezésre álló forrásanyagok mennyisége teljesen irreálissá teszi azt a követelményt, hogy a kutató az összes rendelkezésre álló, felkutatható forrásanyag ismeretében írja meg művét. Ezzel szemben reálissá, sőt alapvetővé válik az a követelmény, amit talán úgy lehetne megfogalmazni: a kutató kötelessége, hogy témájának, korszakának legfontosabb forráscsoportjait válassza ki, szem előtt tartva a következtetések sokoldalú, komplex bizonyításának igényét. Ennek érvényesítése — tudományos alapon — csak úgy történhetne meg, ha a kutató megfelelő segédanyagokkal rendelkezik. Olyan kézikönyvekkel, útmutatókkal, tájékoztatókkal, amelyek lehetővé tennék, hogy a kutató nemcsak az egyes források meglétéről tájékozódhasson, hanem azok helyéről, szerepéről is a forrásanyag összességében. A szükséges anyagok listáját hosszan lehetne sorolni, közülük megemlíteném, hogy egy rendszeres sajtótörténeti feldolgozás milyen segítséget jelenthetne a források értékelése szempontjából, vagy a közigazgatás, a hivatalszervezet történetének megírása milyen szerepet tölthetne be kortörténeti irodalmunkban. Az ilyen jellegű segédanyagok hiányának van egy érdekes következménye is. A fiatal történészek képzésére illetve képzettségére gondolok konkrétan, de talán általában a kortörténet művelésének feltételeire is lehetne vonatkoztatni. A középkor történetével foglalkozók számára ugyanis nyilvánvaló, hogy nem kezdhetnek kutatómunkához anélkül, hogy el ne sajátítsák a történeti segédtudományok gazdag tárházát a diplomatikától a kronológiáig. Mit követelhetünk viszont a kortörténet művelőitől? Az általános történeti mííveltségen kívül legjobb esetben is csak azt: kóstoljon bele a társadalomtudományok többi ágába, filozófiába, közgazdaságtanba, szociológiába, a statisztika tudományába, esetleg még a demográfiába. Tehát — véleményem szerint csak enyhe túlzással — mondhatjuk: a kortörténet művelője lényegében speciális előképzettség nélkül kezd munkához. Ezzel azt is elárultam, hogy — bármennyire is egyetértek a társadalomtudományok különböző ágainak szoros együttműködésével és azzal, hogy azokat bizonyos értelemben segédtudományként is értelmezzük — azt gondolom, hogy van a kortörténetnek — igaz, még gyerekcipőben járó — specifikus segédtudományi ága, amelyet talán forrásismeretnek lehetne nevezni és amelynek önállósulását éppen a forrásanyagok a korábbitól minőségileg különböző jellege tesz szükségessé. Űgy gondolom, e forrásismeret két legfontosabb ága a bibliográfia, vagyis a sajtó és könyvészeti források ismerete, valamint a szélesebb értelemben vett legújabbkori levéltártudomány, beleértve az irattermelő szervek és az irattermelés történetére, valamint mindenkori állapotára vonatkozó ismereteket is. Természetesen nem az a lényeg, hogy az ismeretek halmazát önálló segédtudománynak nevezzük-e, hanem annak elismerése — kutatók, a kutatók képzésével foglalkozók és a tudomány irányítói részéről egyaránt —, hogy a kortörténet művelésének is megvan a maga speciális feltétele, ami elsősorban