Századok – 1970
A KORTÖRTÉNETIRÁS KÉRDÉSEI - Hozzászólások : - Glatz Ferenc: A kortörténetírás kérdése a magyar polgári történetírásban 579/III
582 HOZZÁSZÓLÁSOK 582 hogy az azokkal foglalkozó történetírást elválassza a szaktudományos történetírástól . . ? Érdekesen viszonyul a kortörténet íráshoz az ellenforradalmi korszak történetírásának azon irányzata, amely többet örökít át magába a dualizmuskori tényfeltáró történetírás hagyományaiból, s mely a 20-as évek elején határozottan elkülönül az új irányzattól, a szellemtörténettől. Elsősorban üomanovszky Sándorra és az általa szerkesztett Századokra gondolunk. A központi történészfolyóirat munkatársait láthatóan élénken foglalkoztatják az aktuális, a napi eseményekhez közel álló kérdéseket tárgyaló történeti munkák. Az 1919—1920. évi évfolyamokban ismertetett könyvek több mint felét ez az irodalom teszi ki, köztük több a Tanácsköztársaság történetét tárgyalja, s szerepét a jelen, az 1920-as helyzet kialakításában — természetesen ellenforradalmi szempontból. Ez az irányzat a kortörténetről szólva általában fenntartásait hangsúlyozza azzal szemben. A Századok nem is közöl nagyobb ilyen természetű tanulmányt. Elismeri a kortörténet művelésének jogosságát, mert, mint írja, a közvélemény mindig nagyobb és nagyobb érdeklődéssel fordul a jelen és a közelmúlt története felé, de mindig inkább a „nehézségekről" olvashatunk ezen írásokban. S azt is hozzá kell tennünk, hogy több olyan problémát felvetnek már, melyek a jelenkor-kutatásban mindig léteznek. Az anyaggyűjtés szerfölött korlátozott, mondják például, mert hiányoznak az elsőrangú források, s a történetíró így nem tud a megfelelő bizonyító eljárással élni. A sajtó, memoárok, a szóbeszéd — egyoldalúságra vezeti a történetírót. Itt is szó esik a történeti távlat hiányáról, arról, hogy a történetíró nem ismeri az eseménysorok „végső tendenciáját", lebecsülhet, vagy felbecsülhet egyeseket stb.8 Ha már az ellenforradalmi korszakban a kortörténethez viszonyulásról beszélünk, nem tehetjük meg ezt anélkül, hogy ne szólnánk azokról a korabeli kezdeményezésekről, amelyek az emigráció baloldali, haladó szellemi életéből indultak ki. Ezek természetesen nem szaktörténészektől származnak, s így eleve fel sem merül a kortörténetíráshoz való műfaji vagy elvi hozzáállás kérdése. Mégis ezek a kortörténeti publicisztikai elemzések, amelyek a bécsi emigráció kommunista vagy polgári liberális, s a későbbi moszkvai emigráció köréből kerültek ki az ellenforradalmi Magyarország társadalmi, kulturális életére vonatkozóan, számos találó, a kor lényegét megragadó észrevételt tartalmaznak. S ahogy e körök haladó, baloldali politikája szemben áll a Horthy-korszak egész politikájával, ideológiájával, úgy az itteni kortörténetírók is az ellenforradalom politikájával szemben állva írják műveiket. Az e szerzők tollából született írások nem egyszer tudatosan is szembefordulnak a korabeli hazai hasonló, a jelenkort tárgyaló történeti publicisztikával . . . összefoglalva tehát, egyrészről megállapíthatjuk, hogy nemcsak a dualizmuskori nemesi szemléletű történetírás, de az ellenforradalmi korszak egyébként magas szakmai szintű tudományossága is — a határozott társadalmi igény ellenére — elzárkózott a kortörténet művelésétől, vagy mint például Szekfű Gyula, szétválasztotta a jelenkorról szóló történetírást a komoly szaktudományos történetírástól. Másrészt, — ha a meglevő hivatalos és emigrációs jelenkortörténeti publicisztika egymással szemben állására gondolunk, — az is világosan kitűnik, hogy a kortörténet művelése a történetíró oldaláról ' Szekfű Gyula: Történetpolitikai tanulmányok. Bevezetés. «Századok, 1920. 394. 1.
