Századok – 1970

A KORTÖRTÉNETIRÁS KÉRDÉSEI - Hozzászólások : - Benda Kálmán: A kortörténet „múltja" és a jelenkorkutatás módszertani problémái 570/III

HOZZÁSZÓLÁSOK 571 Persze az említett munkákon érződik, hogy írójuk olyan eseményekről szól, melyeknek maga is részese volt. Küszködtek az adatok, vagy inkább az értesülések hiányával, s lépten-nyomon kiérződik a kortárs szenvedélyes állásfoglalása személyek vagy események mellett, vagy ellen. Istvánffy bölcsen hallgat saját szerepéről a szabadságharcot megelőző években (a Rudolf-i időszakban), nem mulasztja el azonban kisebb vétségekért súlyosan megróni politikai ellenfeleit. Ha a régmúlttal foglalkozó történészeknek az okoz nehézséget, hogy belehelyezkedjenek az elmúlt korok világába, életviszonyaiba és mindennapi problémáiba, megértsék az emberek gondolkozását, tetteik indítékát, a kortörténet írójának viszont az a problémája, hogyan tud szabadulni az eseményekben benne élő ember előítéleteitől, szenvedélyétől, hogy tud történetírói távlatba kerülni. Egyébként a kortörténetíró problémái lényegében nem különböznek az egyéb történetírói problémáktól. Az adatgyűjtés lehetőségei nyilván korlátozottabbak a kortörténettel foglalkozó számára, a forráskutatásban és kritikában azonban lényegileg azonos elvek alapján kell eljárnia. Az előzőkben sok szó esett a periodizáció kérdéséről. Ez sem speciális kortörténeti kérdés, — egyébként, azt hiszen, nem is tartozik szorosan a mostani vitaülés témakörébe. Lényegesen új kérdéseket vetnek fel azonban a technikai fejlődéssel kibővült történeti források. A hagyományos történeti források közt ugyanis sem a hangszalag, sem a film, a dokumentumfilm nem szerepelt, s ezek felhasználása ma még kizárólag a kortörténet területére esik. És ha már szó esett arról, hogy a napjaink eseményeivel foglalkozó történésznek csak töredékes írott forrásanyag áll rendelkezésére, a hangszalag és a film révén olyan segítséget kap, amilyenről pl. a feudális kor kutatója nem is álmodhat. Jómagam is mit meg nem adnék, ha Bocskai szavát hangszalagról meghallgathatnám, vagy az ónódi országgyűlés véres jelenetét egy híradó filmen megnézhetném, llven újszerű forrásanyag a hírlapok is, a maguk gyors hírközlésével és közvéleményt irányító hatalmukkal. A baj azonban az, hogy sem a hangszalag és a film forráskritikáját nem dolgozta ki történetírásunk, sem a sajtó felhasználásának, szavahihetőségének megbízható határait nem jelölte ki. Pedig mindenki tudja, hogy milyen hamisítások követhetők el a magnószalag vagy a filmek vágása révén, s hogy a sajtó híradásai és kommentárjai milyen félrevezetők lehetnek. Azt hiszem a kortörténet tudományosságának egyik fő feltétele, hogy a hagyományos írásos forrásanyagon kívüli források felhasználásának módszere kidolgozásra kerüljön. Végül még egy megjegyzés. A történetírás, s ez alól a kortörténetírás sem kivétel, a fejlődés törvényszerűségeit kutatja. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy magát az embert mellőzzük. A hazai történet utolsó negyedszázadánál különösen is érdekes, hogy a termelési és társadalmi keretek megváltozása hogyan alakította a tömeget és benne az egyes embert. Miben változtak az ember létfeltételei, hogyan módosultak életviszonyai, a társadalomhoz való kapcsolatai, de az is, hogy hogyan alakult a dolgokhoz, az élethez való viszonya, öntudata és világnézete.