Századok – 1970
A KORTÖRTÉNETIRÁS KÉRDÉSEI - Incze Miklós: A kortörténet elvi és módszertani problémái 545/III
A KORTÖRTÉNET ELVI ÉS MÓDSZERTANI PROBLÉMÁI 547 és az alapvető módszertani hasonlóság leszögezése mellett éppen a kortörténet specifikus problémáira való rámutatás és ennek alapján e sajátos problémák és módszerek kimunkálása az érdekes, az a tulajdonképpeni feladat a jelenkorkutatás korszerű tudományos művelhetősége érdekében, őszintén szembe kell néznünk tehát a tudományos kortörténetírás sajátos problémáival, — a gondokkal és a lehetőségekkel egyaránt.1 1 Mielőtt azonban a problematikára rátérnénk, röviden szemügyre kell vennünk azokat a szokásosnak, mondható ellenérveket, amelyeket а kortörténet tudományos művelhetősége ellen általában fel szoktak hozni. A forrásanyag nem kellő rendelkezésre állása, a teljes dokumentáció hiánya mellett (ez valóban probléma, de nem kizáró ok a tudományos művelhetőség ellen, amint erre majd visszatérünk) a perspektíva, a történelmi távlat hiányát szokásos leginkább ellenérvként felhozni. önmagában tekintve ebben az ellenérvben van is igazság. A perspektíva, a távlat kérdése valóban létező probléma, de ez, véleményem szerint, nem lehet kizáró kritérium a tudományossággal szemben és valójában nem is ez a fő kérdés. Mi valójában a távlat? Annak ismerete, hogy mire vezettek a szóbanforgó történelmi eseménysorok, folyamatok, mit eredményeztek, mi lett belőlük. Ezt valóban nem tudhatjuk bizonyossággal a jelenkor történet, a kortörténeti kutatás esetén, de egyrészt ismeretesek előttünk a társadalom általános mozgástörvényei, nyugaton pedig — újabban nálunk is — külön stúdiumként foglalkoznak a futurológiával,1 2 a perspektíva pontos ismeretének a hiánya tehát — bármennyire nem akarjuk, mert nem szabad lebecsülni a probléma fontosságát — nem döntő akadálya a kortörténeti kutatás tudományosságának. Persze nemcsak azért nem döntő akadály, mert a mindenkori legújabb tudományos eredmények bizonyos fokig és bizonyos értelemben új összefüggésekbe állíthatnak már régen lezáródott történeti folyamatokat is, hanem a történelmi távlat ellentmondásossága miatt is, ami némi ellensúlyt jelent a távlatprobléma súlyosságára nézve. Mint tudjuk, a perspektíva azt jelenti: már látjuk, hogy hova vezettek az adott korszak eseménysorai, folyamatai, hiszen lezárt történelmi korszakkal van dolgunk. Ugyanakkor azonban az is igaz, hogy valahányszor valaki azt állítja, hogy pl. az 1848-as magyar forradalmat és szabadságharcot az 1867-es kiegyezés szempontjából kell megítélni, akkor bizonyos jogosultsággal lehet beszélni arról, hogy a későbbi, lezárult eseményekből vetítjük vissza 1848-ra a dolgokat. S ezek a később lezárult események is új meg új események lehetnek: például 1918, 1919, 1945 stb. A távlatnak tehát ellentmondásossága is van. Az természetesen vitathatatlan, hogy lezárt történelmi korszakok vonatkozásában a nagyságrendi különbségek jobban kiugranak mint a még le nem zárult kortörténet esetében, ám ez a jelenkorkutatás vonatkozásában annyit 11 Ld. ugyanerre: Imreh István: Saját korunk történetírása nemzetközi mérlegen. Korunk, 1969. 5. sz. 762—765. 1. 12 A futurológiára Id. többek között: Simay Mihály : Közgazdaságtudomány és futurológia. Valóság, 1968. 12. sz. 1—10. 1.; vö. továbbá Imreh István: i. m.: „Az időbeli alakulás trend-vonalának, irányulásának valószínű íve egy életterületen és korrelációja más szektorok fejlődés-görbéivel, csak úgy állapítható meg, ha képesek vagyunk a jövő mérlegelésére, a prognózis-alkotásra, nemcsak a »tudományos előrelátás« érdekében, hanem a jelenség mai súlyának felmérése miatt is. A történésztől pedig mindez nemcsak tudást, hanem sajátos, — rendkívüli egyéniségre jellemző és nem oly gyakori — képességeket is megkíván" (763. 1.).
