Századok – 1970
KRÓNIKA - Bellér Béla kandidátusi disszertációjának vitájáról (Szász Zoltán) 531/II
KRÓNIKA 531 Bellér Béla „Az ellenforradalom német nemzetisógpolitikájának kialakulása" e. kandidátusi értekezése, amelynek nyilvános vitájára 1968. május 22-én került sor, az ellenforradalmi rendszer nemzetiségpolitikája 1919 —1924 közti fél évtizedét vizsgálja. Ennek az időszaknak tartalmát nemzetiségtörténeti szempontból az 1918 — 1919-es forradalmak nemzetiségpolitikájától, a nemzetiségi kispolgári bázis és a területvédő, ill. revíziós külpolitika szükségleteitől determinált „új", „korszerű" keresztény nemzeti nemzetiségpolitika kifejlődése és ennek fokozatos felszámolása, a bethleni konszolidáció nemzetisógpolitikájába való sima átvezetése határozza meg. A periódus első, 1919 augusztusától 1920 decemberéig terjedő szakaszát Bleyer nemzetiségi minisztersége tölti ki. Minthogy ebben az időben egyrészt a forradalmi nemzetiségpolitika hatása még igen erős, másrészt az ingatag keresztény nemzeti rezsimnek belpolitikailag, de még inkább külpolitikailag, az integritás-eszme alátámasztása érdekében szüksége van Magyarország legnagyobb megmaradt nemzetiségének, a németségnek, pontosabban a német kispolgárságnak ós parasztságnak támogatására, az új keresztény nemzeti nemzetiségpolitika jegyében megjelennek a kiegyezési törvényeken túlmenő, szolid végrehajtást ígérő nemzetiségi rendeletek, megszületnek a különböző autonómia-tervek, Magyarországon megalakulnak a magyarbarát nemzetiségi pártok, a szomszéd országokban pedig a magyarbarát emigrációk, amelyek mind a korábbi népelnyomó magyar nemzetisógpolitika korszerű megváltozását s ezzel a magyar integritás fenntartásának célszerűségét vannak hivatva dokumentálni, s az elszakadóban levő nemzetiségeknek, ill. a párizsi béketárgyalásoknak magyarbarát befolyásolását célozzák. Az új nemzetiségpolitikához fűzött remények azonban mihamar szétfoszlottak. A trianoni békeszerződés 1920. június 4-i aláírása, majd 1920 novemberében történt ratifikálása, a burgenlandi zsákutca egyelőre eltemette a magyar integritás reményeit s levette napirendről a közeli revízió programját. Ezzel egyidőben megingott a keresztény kurzus nemzetiségpolitikájának belső bázisa is azzal, hogy a nagybirtokos osztály a hatalom közvetlen kézbevételére, a fehérterror megvalósítása során előtérbe került középrétegek — így a Bleyer által képviselt német középrétegek — visszaszorítására készült, az eddig meglehetősen háttérbe szorított nagytőkével való legteljesebb összefogás alapján. Az új helyzetben a magyar nacionalista reakció nemcsak szükségtelennek, de egyenesen károsnak tekintette az új nemzetiségpolitikai rendezést, s 1920 decemberében megbuktatta Bleyert. Bleyer bukása lényegében a keresztény kurzus nemzetiségpolitikájának bukását jelentette. Ezzel zárul e nemzetisógtörténeti periódus első szakasza. Az 1921 —1922. évet felölelő második szakaszra az első szakaszban kiépült keresztény nemzeti nemzetiségpolitika fokozatos felszámolása jellemző. Bár 1920 nyarától a régi, szélsőségesen nacionalista nemzetiségpolitikai irányzat előretörőben van, mint ez belpolitikailag a nemzetiségellenes hangulatkeltésben s elnyomó közigazgatási intézkedésekben, külpolitikailag pedig a Külügyminisztérium által inszcenált szlovák, kárpátukrán, burgenlandi akciókban megmutatkozik, ez az irányzat a nemzetiségpolitikában mégsem juthatott uralomra, mert a burgenlandi kérdés még függőben, a különböző szlovák, kárpát-ukrán akciók pedig folyamatban voltak. Mégha sikerült volna is az elszakadt területeket katonai eszközökkel visszahódítani, megtartásukhoz, nemzetközi szentesítésükhöz a magyar kormányzat nem nélkülözhette a kurzus nemzetiségpolitikája által kimunkált korszerűbb eszközöket, megoldásokat. Csak midőn a burgenlandi kérdés a soproni népszavazás eredményével, a szlovák, kárpát-ukrán akció pedig a teljes kudarccal lezárult, került sor a nemzetiségpolitika szervezeti kereteinek megváltoztatására, a Nemzeti Kisebbségek Minisztériuma feloszlatására s helyébe önálló hatáskörrel ós intézkedési jogkörrel nem rendelkező, csupán információs és propaganda feladatokat ellátó kormánybiztosságok, ill. referentura megszervezésére. Mindez 1922 nyarán következett be. Ezt az időszakot tehát a második szakasz és egyben az egész első periódus végének tekinthetjük. Ezután kezdődik a bethleni konszolidáció tulajdonképpeni nemzetiségpolitikája, az ellenforradalmi nemzetiségpolitika második nagy periódusa. Ennek csupán első szakaszát, a bethleni konszolidáció nemzetiségpolitikájának 1923 — 1924-ben való kiépülését tárgyalja az értekezés. Erre az 1919 — 1920-i „radikális" nemzetiségpolitikai jogalkotás halványabb formában történő, tartalmilag az 1868-as rendezéshez visszakanyarodó, de még mindig eléggé liberális szellemű megújrázása s a hazai németség 1918 óta napirenden levő, a forradalmak által egyízben már megvalósított kulturális szervezetének, a Magyarországi Német Népművelődési Egyesületnek (Ungarländischer Deutscher Volksbildungsverein) létrehozása jellemző. Az egyesületet az értekezés egy konzervatív, keresztény nemzeti szellemű, erősen centralizált felépítésű, a politikai tevékenységtől tartózkodó, magát társadalmi-kulturális feladatokra korlátozó szervezetként jellemzi, amely a német 20*
