Századok – 1970

KRÓNIKA - Boros Ferenc kandidátusi disszertációjának vitájáról (Stier Miklós) 526/II

KRÓNIKA 527 A továbbiakban az opponens kritikai észrevételeit mondotta el. Véleménye szerint nincs kellően megalapozva a dolgozat második része, mert a bevezetőben nem kaptak helyet a magyar—csehszlovák haladó és munkásmozgalmi kapcsolatok. Ez egyaránt vonatkozik a dualizmus, a világháború, s a Tanácsköztársaság időszakára. Nem kapunk kellően differenciált képet a csehországi szociáldemokráciának a Magyar Tanácsköztársaságról vallott különböző nézeteiről. Továbbá nem kielégítően foglalkozik a disszertáció a proletárdiktatúra idején megjelent azon dokumentumokkal vagy elhangzott nyilatkozatokkal, amelyek látszólag ellentmondanak a népek önrendelkezése elvének, a Tanácsköztársaság által követett, igazán helyes nemzetiségi politikának. Ezek ugyanis lehetőséget adtak — pl. a cseh burzsoáziának is — a magyar proletárállam igazi törekvéseinek félremagyarázására. ,,A Tanácsköztársaság vezetői ugyanis nem egyszer érveltek úgy, hogy az antant imperialistái Magyarországot területének megcsonkításával minden élelmiszerétől, ipari nyersanyagától akarják megfosztani; háborút kell tehát viselni az élelemért, a bányák felszabadításáért, a tanácsállam létéért" — fejtette ki az opponens. Ez ellentmondásosnak tűnő probléma megoldásához a következő gondolatot vetette fel Arató Endre: „A kor szereplői, politikusai világforradalomra számítottak, s e harc — mint hangoztatták — tőkések és kizsákmányoltak között folyt : az antant imperialistái csonkították meg Tanács Magyarországot, amelynek fennmaradása a világ proletárjainak érdeke. Nyilvánvaló, hogy a proletár állam olyan „hódításairól" beszélni, mint ami a korábbi Magyarország utódává teszi azt, demagóg fogás, semmi egyéb, mint nacionalista uszítás. Ezt azonban csak úgy bizonyíthatjuk be igazán, ha szertefoszlatjuk e látszólagos ellentmondást, s a helyes nemzetiségi politikát a Magyar és a Szlovák Tanácsköztársaság viszonyával bizonyítjuk." Szóvá tette továbbá, hogy a disszertáció nem magyarázza meg, miből fakadt a tömegek forradalmi elszántságának különbözősége a cseh országrészek és Szlovákia között. Véleménye szerint több alapvető elméleti probléma megvilágítása elmaradt abban a vonatkozásban is, hogy milyen szerepet játszott a nemzeti kérdés a magyar és cseh munkásmozgalom dualizmus-kori kapcsolatában. A dolgozat első részében hiányolta a magyar irredentizmus Jugoszlávia és Románia felé irányuló lépéseinek vázlatos bemutatását — bár kétségtelen, hogy irodalom e vonatkozásban nem állott a jelölt rendelkezésére, s felkutatásuk túlzott követelmény lenne. Mégis hasznos lett volna, mert a csehszlovák—magyar viszony szempontjából is számos következtetésre adna lehetőséget. Az opponens megjegyezte továbbá, hogy „a dolgozatban nem minden esetben domborodik ki kellően, hogy a két állam — Csehszlovákia és Magyarország — viszonyában a fehérterror és a reakció, valamint a polgári demokrácia állt szemben egymással". Az értekezés második részének fogyatékosságai sorában mindenekelőtt a magyar polgári radikális és szociáldemokrata emigráció szerepének a kelleténél talán egy fokkal negatívabb értékelését tette szóvá az opponens. Sőt az értékelésben olykor bizonyos ellentmondásosság is fennáll. Erőteljesebben lehetett volna azt is bemutatni, hogy milyen jelentős közvetítője volt a csehszlovákiai magyarság a magyar—csehszlovák haladó kapcsolatoknak. Boros Ferenc munkájában, bár utal a csehszlovák polgári demokratikus s a magyar ellenforradalmi rendszer — minden ellentéteik dacára is fennálló — bizonyos fajta, főként a magyar kommunista emigráció ellenes, rendőri együttműködésére, az opponens mégis hiányolja ennek határozottabb bemutatását. Végezetül két kisebb szerkezeti észrevételét említette az opponens, majd hangsúlyozta, hogy kritikája csupán részletkérdéseket érintett, s Boros Ferenc kiemelkedő munkát végzett. Ezért számára a kandidátusi fokozat odaítélését melegen javasolta. Kővágó László kandidátus opponensi véleményének bevezető szavaiban elmondotta, hogy ez „a két szomszéd nép igen súlyos időszakának egymásbafonódó eseményeit egységben tárgyaló s mindkét oldal marxista történészeinek álláspontját figyelembevevő munka" Ady Endrének és József Attilának a nemzetiségi kérdésről vallott „nagy, létfontosságú igazságait" idézte fel benne, továbbá a még megoldandó feladatokat, amelyekben valóban nagy szerep vár a történészekre is. Boros Ferenc értekezése ugyanis az a munka, amely a különböző nemzetiségű marxista történészek egyik legfontosabb aktuális feladatát: a nemzeti ferdítések, a nacionalizmusba hajló értékelések elleni harcot jól szolgálja. Témája a magyar ós csehszlovák történetírás és közvélemény számára egyaránt problematikus, kellően még fel nem kutatott ós értékelt időszakot ölel fel. A problémák alapos és sokoldalú megvilágítása, az az igyekezet, hogy az időszak máig is ható súlyos történelmi kérdéseit ne kerülje meg, az alapjában a társadalmi haladás nemzetközi érdekeit figyelembebevő értékelések valóbaa a legnagyobb dicséretet érdemlik. A jelölt munkája minden bizonnyal mindkét ország történetírását előbbre viszi a tárgyalt problémák megoldásának megközelítésében.