Századok – 1970

KRÓNIKA - Boros Ferenc kandidátusi disszertációjának vitájáról (Stier Miklós) 526/II

528 KRÓNIKA Kővágó László a továbbiakban kiemelte „a szinte már nyomasztó" anyaggazdagságot; e vonatkozásban csak egyetlen kifogást tett: nem támaszkodott kellően Masaryk munkáira. Az opponens ezután szisztematikusan áttekintette a disszertáció nóvumait s értékeit. Rámutatott, hogy az értekezés jóval többet ad, mint amit szerzője a bevezetésben ígér. „A csehszlovák — magyar kapcsolatokat olyan időszakban vizsgálja, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával az eddigitől gyökeresen eltérő új nemzetek és államok közötti kapcsolatok voltak kialakulóban, új hatalmi csoportosulások keletkezőben, s mindez erősen kiélezett osztályharc viszonyai között játszódott le." Az értekezés első része különösen jól dokumentált, részletes áttekintésű és értékelésű jelenségeinek sorából az opponens mindenekelőtt a következőket emelte ki: a reakciós magyar uralkodó osztályok csehszlovák-ellenes kalandor terveit, együttműködésüket e kérdésben a németországi, a csehszlovákiai német és a lengyel reakciós körökkel, valamint a csehszlovák kormány külpolitikáját, uralmi törekvéseit s a magyarországi rendszer kialakulásába való beavatkozási kísérleteit. A második részben pedig ,,a magyar októbrista polgári és szociáldemokrata emigrációnak a csehszlovák uralkodó körökre támaszkodó tevékenységéről, valamint a magyar kommunista emigrációnak a csehszlovákiai munkásmozgalom radikalizálódásában játszott szerepéről kapunk értékes, sok vonatkozásban új anyagra támaszkodó, új szempontokat érvényesítő áttekintést" — hangsúlyozta az opponens. A továbbiakban kiemelte, hogy a jelölt „egészében jól dokumentáltan ismerteti azt a folyamatot, amelynek keretében az igazságos célokért küzdő csehszlovák nemzeti mozgalom, a „demokratikus és nemzeti forradalom" már a szocialista forradalommal szembeni ellenforradalom talaján jut uralomra és azonnal hódítóként lép fel; azt, hogy Magyarországon fegyveres erővel olyan rendszert segít uralomra, amely sovinizmusával, reváns-terveivel állandó veszélyt jelent a környező országokra, így Csehszlovákiára is; s hogy a csehszlovák politika az ellenforradalmi magyar rendszerrel szemben — bizonyos meghatározott keretek között — kénytelen a magyar októbristákra és a Tanácsköztársaság emigránsaira támaszkodni, akik ellen pedig előzőleg ellenséges politikát, sőt fegyveres harcot folytatott." Kritikai megjegyzéseinek sorában mindenekelőtt azon észrevételét mondotta el Kővágó László, hogy az értekezés két része — szerinte — „meglehetősen lazán függ öszsze". Ehhez járul a két rész záró-időhatárainak különbözősége. Ugyancsak mint a munka szerkezetével kapcsolatos kritikát említette a túlságosan hosszúra nyúlt és túl sok részproblémát felvető 135 oldalas bevezetőt. Mindez zavarja, lazítja az értekezés egységét, s a különösen sok — önmagában ugyan jelentős — részfeladat megoldása nem engedi eléggé határozottan kifejezésre jutni a központi, vezérlő gondolatot. A magyar uralkodó köröknek Csehszlovákia elleni terveivel kapcsolatban a dolgozat hiányosságaként említette, hogy a munkából nem derül ki világosan, mennyire kell e különböző kalandor-terveket komolyan venni. Helytelenítette továbbá az opponens, hogy a jelölt a kisantant megalakulásával, az ezirányú csehszlovák külpolitikával kapcsolatban túlságosan is középpontba állítja a magyar revizíó és a Habsburg-restauráció veszélyének kérdését, s elhanyagolja pl. Csehszlovákia Németországgal kapcsolatos problémáit. Pedig Benes külpolitikai vonalvezetése mindvégig következetesen tartotta magát ahhoz a masaryki koncepcióhoz, melynek vezérmotívuma az, hogy a közép-kelet-európai kis népekre a kelet felé törő német imperializmus jelenti a fő veszélyt. Masaryk elképzelése szerint a kis államok németellenes szövetségének három szláv állam: Lengyelország, valamint a korridorral összekötött Csehszlovákia és Jugoszlávia lett volna a pillére, de a zónában helyet foglaló minden államra, elsősorban Romániára, sőt még Ausztriára és Magyarországra is mint németellenes szövetségesre számított. A csehszlovák külpolitikának ez a vezérvonala magyarázza a környező államokkal — Magyarországgal is — folytatott diplomácia egyes mozzanatait. Ezért is kérte számon az opponens Masaryk munkáinak alaposabb tanulmányozását, mert ennek fényében a magyar probléma más megvilágítást kapott volna az értekezésben. Az opponens hangsúlyozta továbbá, hogy a disszertáció egyik fő érdeme a nemzeti kérdésnek a lehetőség határáig objektív vizsgálata. Éppen ezért hívná fel a jelölt figyelmét arra, hogy amennyiben a magyar Károlyi-kormánynak a nemzeti önrendelkezés elvével kapcsolatos álláspontját bírálja, akkor a csehszlovák kormányról Í3 el kell mondani, hogy az az Antant győzelme után, annak oldalán — hódításokra is kilátásokat sejtvén — igyekezett hallgatni az önrendelkezés elvéről. Csak addig hangoztatta, amíg az Béccsel és Budapesttel szemben a függetlenségi törekvések alapjául szolgálhatott. A továbbiakban az opponens még kisebb észrevételeit mondotta el, többek között néhány esetben szigorúbb forráskritikát javasolt. Végezetül mégegyszer hangsúlyozta, hogy a jelölt kandidátusi értekezése olyan történészi erényekről tanúskodik, hogy