Századok – 1970

FOLYÓIRATSZEMLE - Külföldi folyóiratok - 466/II

492 FOLYÓIRATSZEMLE tista pártként tartják nyilván, s fordítva a guesdeisták a szakszervezeteket csak szűken körülhatárolt szakmai, bérharcok­ra korlátozták volna. Az állami szervekre támaszkodó, a hatalmat igénylő felfogás­ban a történeti tradícióknak (jakobinus, blanquista) is nagy szerepük volt, majd annak, hogy a munkások szélesebb töme­gei is igényelték a XIX. sz. utolsó har­madában az állami reformokat, szociál­politikai intézkedéseket. Később viszont Millerand kormánybalépte, majd a kor­mány munkásellenes magatartása növelte az antietatizmust, a szakszervezetekben, de a szocialista pártban is két ilyen góc keletkezett, az egyik H. Lagardelle és a Mouvement socialiste körül, a másik G. Hervé és a Guerre sociale körül. Iiebérioux mindkét csoportosulást közelebbről is meg­vizsgálja. Lagardelle a CGT szindikalis­táival (Merrheim) keresett találkozópontot, s a csoport összetételét illetően a szerző aláhúzza: általában értelmiségiek (ügyvé­dek, tanárok), illetőleg állami tisztviselők. A másik csoport Hervé vezetésével 1906— 6-ban bontott zászlót, antimilitarista és antipatrióta jelszavakkal (könyvek, röp­lapok, előadások — majd a lap megjelen­tetésével) és inkább az anarchistákkal találta meg a kapcsolatot. Míg a Mouve­ment Socialiste-nak inkább szellemi befo­, lyása volt nagyobb, a Guerre Sociale mint­egy tömeglappá vált, kezdetben 20 ezer, 1912 körül már 60 ezer példányban jelent meg, s 6 ezer előfizetője volt. így a „lázadó szelleműeknek" valóban hetilapjává lett. A cikk érinti a közös találkozópontokat, majd azt a mozzanatot, amikor Sorel és Berth a polgári köztársaság bírálata után az ellenzék zömétől leszakadva jobbfeló, a monarchistáknál keres kiutat. Hervé csoportosulása ugyanekkor hivatalos kép­viseletet is kapott a pártban, mint a kisebb­ség ellenzéki véleménye szerepelt, a par­lamentarizmus ellenében, s az államosítá­sokkal szemben is inkább a szakszerveze­tekre kívántak támaszkodni. — HENRY PELLING: AZ angol munkásosztály és a szo­ciális törvénykezés kezdetei (39—54. 1.) hangsúlyozottan a munkástömegek reagá­lásával foglalkozik: aláhúzza, hogy az 1880-as évek szocialista szervezetei nagy­részt nem munkásokra támaszkodtak, s fordítva, a megszülető Labour Party nem a szocialista munkásokat fogta össze. Rávilágít arra, hogy a munkásrétegekben nagyfokú volt az „államellenessóg", s ebben a szegényházak rendszerének szo­morú történeti emlékei is szerepet ját­szottak. Külön-külön foglalkozik a szociál­politika különböző területeivel (lakásépí­tés, egészségügyi szolgáltatás, oktatás) s kimutatja, hogy szinte valamennyi ágazat­ban milyen nagy volt a munkások bizal­matlansága az állami intézkedésekkel szem­ben. (Pelling ehelyütt megállapítja, hogy a lakásépítkezés csak a jobbmód úaknak nyújtott előnyt, az oktatás kiszélesítésé­nél, a kötelező korhatár felemelésénél, ille­tőleg a fiataloknál a tanulás óráinak a fize­tett munkaidővel szembeni kiterjesztésé­nél kifejezetten munkásellenállásba ütköz­tek a reformok, mert a szegényebb sorsúak­nak szükségük volt a gyerekek keresetére). Ugyanez a bizalmatlanság — tapasztala­tok alapján — megnyilvánult a bírósagok­kal, az egyeztető szervekkel szemben, s szinte a parlament volt az egyedüli szerv, ahonnan valami segítséget reméltek. Pel­ling a választási küzdelmeket is áttekinti, s megállapítja, hogy az 1890—1900-as évek elejei küzdelmekben a szociálpolitika nem játszott lényeges szerepet, a munká­sokat inkább a magas árak és a munka­nélküliség foglalkoztatta. Mindezzel össze­függésbe hozza azt a jelenséget, hogy sokszor miként tudtak a konzervatívok munkás­támogatást szerezni. — JACQUES JUILLARD : A forradalmi szindikalista elmélet és a sztrájkok gyakorlata (54—69. 1.) a CGT történetének 1890—1914 közötti szakaszá­ról ad átfogó képet. Hangsúlyozza, hogy a CGT eredendően munkástömegeket fogott össze, s forradalmi jellege nem annyira a célok megjelölésében, mint az alkalmazott módszerekben jutott kifejezésre. A sztrájk régi szakszervezeti harci eszköz volt, az 1890-es években a munkásvezetők mégis idegenkedtek ettől, s ténylegesen csak 1902 után kezdték szélesebben alkalmazni, amikor Victor Griffuelhes és csoportja állott a CGT élére. Ekkor terjedt el a „for­radalmi gimnasztika" elmélete, s az a felfogás, hogy a szakszervezeti militán­soknak maguknak kell felkészülniük e for­radalmi harcokra, s mindenekelőtt a kiin­dulópont az volt, hogy a munkásoknak maguknak kell mindent,,ki verekedni' ', sem­mit sem várhatnak az államtól. A gazda­sági helyzet ugyan szintén kiváltott sztráj­kokat, de gyakran ezt a forradalmi szindi­kalista vezetők kezdeményezték — hogy így elmélyíthessék a tömegekben a fórra- 1 dalmi érzést, s kialakítsanak valamiféle különállómunkáshatalmat. (A szerző tanul­mányához két sztrájktáblázatot mellékelt.) — E. J. HOBSBAWM: Elmélkedések az ,,új szindikalizmusról" 1889—1926 között (71 — 80. 1.) több aspektusban vizsgálja az új trade-unionizmus terjedésének jelenségeit. Az új szakszervezetek egyrészt ipariak, másfelől „általános" munkásszakszerveze­tek voltak. Az új megmutatkozott a szak­szervezeti tagok létszámának emelkedésé­ben, a bányászok és a szállítómunkások megszervezésében, a TUC létrejöttében és

Next

/
Oldalképek
Tartalom