Századok – 1970

FOLYÓIRATSZEMLE - Külföldi folyóiratok - 466/II

FOLYÔIITATSZEMLE 493 egy újfajta szellem terjedésében. IJj szocialista és baloldali munkásvezetők tűntek fel a szakszervezetek élén, akik mögött nagy befolyásos szakszervezetek álltak, s akik közreműködtek a Labour Party születésénél is. Hobsbawm e tanulmányában aláhúzza, hogy az új trade-unionok elsősorban a „robbanó" iparágakban keletkeztek, ahol a régi típusú szűk szakmai szervezetek nem tudtak alkalmazkodni az új'feltételekhez. Mikor pedig az állam politikailag és törvényesen elismerte ezeknek a szakszervezeteknek létezését, viharos fejlődésük csak meggyorsult. Mindez az 1873—1896-os gazdasági depresszió éveire esett, amikor a gazdasági nehézségeket régi típusú gyógyszerekkel kezelték: a szén-, textil- ós hajóipar fejlesztésével, míg a gép- és elektromos ipar elmaradt. Ezekben az években a munkásság politikai súlya megnőtt, az új szervezetek révén, " miközben a reálbérek az 1900-as években stagnáltak. Ily módon az új trade-unionizmus tulajdonképpen már szervezési módszereit tekintve előrébb járt, mint az iparszervezet, amikor az ipari szervezkedés útjára lépett; a szakszervezetek csak akkor lehetnek életképesek, ha messzebb tekintenek a helyi érdekeknél, s számot vetnek a politikai követelményekkel, sőt a társadalom átformálódásával is. Miközben az új trade-unionizmus sok tekintetben ezt vállalta, jellemző volt, hogy a gazdasági ágak helyzetével egyidejűleg a szakszervezeti mozgalomban is a bányász, szállítómunkás és textiles uralta a TUC életét 1914 előtt. Hobsbawm megjegyzi, hogy ugyanekkor e szakszervezetekben 1914 előtt a baloldaliak, olykor szocialisták váltak hangadóvá, míg 1926 után a baloldaliakat e szakszervezetekből kiszorították, s megmutatkozott, hogy ezek a hanyatló XIX. századi iparágak képviselő'. — J. E. WILLIAMS: AZ angol bányászok harcos szelleme. 1890—1914 (80—91.1.) kimutatja, hogy a bányászok között az elégedetlenség részint abból táplálkozott, hogy a munkáltatókkal kötött megállapodások, amelyeket „mérsékelt" bányászvezetők kötöttek az 1860—70-es években, illetőleg 1893— 1912 között, nagyon csekély hasznot hoztak, s így a bányászszakszervezeti vezetőket maguk a bányászok támadták. Az 1880-as években a szén ára esett, s ez a munkások és a munkáltatók között újabb ellentéteket váltott ki. A bányászok a szén termelésének csökkentését kívánták, míg a tőkések a különböző szónmezők, bányák közötti belső túltermelést, versenyt erőltették. Az új bányászszakszervezet az 1890-es években csak nominálbéremelést tudott kiharcolni, a minimális bérkövetelést, valamint a szén eladási árának ellenőrzési jogát a munkáltatók elvetették. A bérek-árak változatlanul ingadoztak; anélkül, hogy a szakszervezetek lényeges javulást értek volna el, s így a „progreszszív" bányászvezetők a szindikalizmus felé tájékozódtak. — ROLANDE TBEMPÉ: A francia. bányászok reformizmusa a XIX. sz. végén (93—107. 1.) míg az angol bányászok fokozatosan forradalmasodtak, s ugyanez jellemző a CGT egészére, addig érdekes módon az északi területek (Kord) bányászai képviselték a refoimista tendenciákat. Trempé hangsúlyozza a partikuláris érdekek szem előtt tartását, a szűk szakmai, szövetkezeti érdekeket, s a tudatos hátatfordítást a CGT-nek. Az általános forradalmi jelszavakkal szemben ők voltak az elsők Franciaországban, akik tudatosan szociálpolitika kialakítására törekedtek. Az azonnali eredmények és nem az egész társadalmi rend megdöntése érdekelte őket, bár az 1900-as évektől kezdve e téren közeledtek a CGT általános szemléletéhez. Ugyanakkor azonban elhatárolták magukat az általános sztrájkok módszerétől, az antimilitarizmustól ós antipatriotizmustól. A bányászok vezették be a Franciaországban akkor még új kollektív tárgyalások módszerét, s ugyanakkor a sztrájkot csak mint végső eszközt alkalmazták. Másfelől kapcsolatokat építettek ki a szocialistákkal, a szocialista parlamenti képviselőkkel. A reformista tendenciákat a szerző a munkások nagy koncentráltságával is magyarázza, továbbá azzal, hogy az állami szervek, a kormány is kész volt reformok megtételére az ő esetükben, csakhogy a sztrájkokat s a termelés kiesését elkerüljék. Mindezt Trempé annál fontosabbnak véli, mert az a gyakorlat, amely a bányászoknál már 1914 előtt észlelhető volt, vált később általánossá a CGT egészére. — J. REVUE D'HISTOIRE DE LA DEUXIÈME GUERRE MONDIALE 1968. 71. (júl.) szám. — F. CA DRAT—P. RENOUVIN: Francia diplomáciai dokumentumok (1932—1939) (1—1.1. 1.) ismertetik a sorozatot. A francia diplomáciai dokumentumokat viszonylag későn publikálták, mivel a levéltárat a háborúban nagy veszteségek érték. A „Dokumentumok" első sorozatának 2 első kötete 1932. júl. 9.—1933. márc. 17-ig tartalmazza a dokumentumokat. A 2. sorozat 3 kötete 1931. jan. 1-től 1936. no v. 20-ig öleli fel a legfontosabb tényeket, beleértve a spanyol polgárháborút is. Foglalkozik a Népfront, valamint Léon Blum politikájával. A Dokumentumok tartalma túlhaladja a diplomáciai síkot, katonai, gazdasági, pénzügyi intézkedéseket is tárgyal. — M. MISSE: Az Egyesült Államok