Századok – 1970

TÖRTÉNETI IRODALOM - Auguste Cornu: Marx és Engels. 1818-1844 (Ism. Jemnitz János) 434/II

420 történeti irodalom 436 miként váltak le azok, akik már a szociális egyenlőtlenséget kifogásolták és Hess és Weitling módjára szociális utópiákat dolgoztak ki. Többen mások, ha nem is jutottak el a szocialista gondolatrendszerig, miután az 1843—44-es évben a porosz császári önkény terrorja fokozódott, s a liberális kezdeményezéseket sorban elfojtották, egyetemi profeszszorokat leváltottak, sajtótermékeket betiltottak — a szabadság biztosítására a tömegek segítségét igényelték, s a liberálisokból demokraták lettek. (Zárójelben megjegyezzük, hogy jelesebbjeik javarészt a fiatalabbakból kerültek ki, akik többnyire személyükben is áldozatokat vállaltak, elveszítették megszerzett pozícióikat, állásukat, többször az emigrációt vállalták, hogy többnyire a németajkú Svájcból folytassák küzdelmüket a reakció ellen.) Cornu érzékelteti, hogy a demokraták is néhány kivételtől eltekintve mind értelmiségiek, akik az egyetemi lázadók közül kerültek ki s részint tanulmányaik, részint a reakció üldözése, valamint élettapasztalataik révén váltak demokratákká. Ezt a következtetést — hogy eredményt csak a tömegmozgalmak segítségével élhetnek el — a lázadók közül nem osztotta mindenki. Olyannyira nem, hogy a lázadók e kérdésben meg is hasonlottak, amikor a kormány utasításai nyomán lapjaikat elhallgattatták. Az ilyen esetekben az előfizetők körében petíciókat írattak alá, de azután azt tapasztalták, hogy némi ellenállás után a polgárság megtört s a terror, úgy látszott, sikereket ért el. A „berlini szabadok" ekkor éppen a kispolgárok, sőt általában a tömegek gyávaságáról cikkeztek s nemhogy közeledtek volna a tömegekhez, nagyobb gondot fordítottak volna a tömegek helyzetének, igényeinek tanulmányozására, hanem teljesen bezárkóztak, s az egyén, az én kultuszát állították piedesztálra. Ily módon a reakció ideiglenes sikerei, terrorintózkedései után hibás diagnózisaik folytán maguk is hozzájárultak elszigetelődésükhöz, s míg az ellenzék nagyobb része előre lépett s hozzájárult az új harcok megvívásának előkészítéséhez (s ebbe a táborba sorolhatjuk mind a Ruge-féle demokratákat, mind a Weitling—Hess szintet elérő kommunistákat), ezek a tömegekkel meghasonlott szellemi lázadók kikapcsolódtak a történeti fejlődés tevőleges alakítói sorából. Érdekes, hogy ugyanazok, akik így 1843 után „tömegellenesek", „antidemokraták" lettek, voltak azok, akik a Rheinische Zeitung fennállása és gyilkos élet-halálharca idején kifogásolták a cikkek bátortalanságát, s olyan írások közlését követelték Marxtól — aki ekkor a lap egyik szerkesztője volt —, amelyek nyomban kiváltották volna — idő előtt ós szükségtelenül — a lap azonnali betiltását. Cornu nagy figyelmet fordít e nézeteltérések megelevenítésére, arra, hogy Marx milyen nagy fontosságot tulajdonított a lap életben tartásának, hogy kritikai szavuk minél tovább, minél szélesebb rétegekhez eljuthasson, egészen addig, amíg ez nem követel meg részükről elvi engedményt. Cornu e vonatkozásban bőségesen idéz nemcsak Marx cikkeiből, hanem a demokraták (Ruge ós llerwegh) és az anarchista irányba elkalandozó „berlini szabadok" leveleiből, írásaiból is. Feltűnő, hogy a porosz kormány mennyire nyomon kívánta követni a liberális értelmiség s a szocialista-kommunista áramlat képviselőinek tevékenységét, törekvéseit. Méghozzá ezt az igyekezetét nemcsak a belügyminisztérium, a rendőrség, a cenzúra vagy a tartományi főnökök rendelkezései, avagy jelentései, részletesebb beszámolói bizonyítják. Már ebben az időben ösztöndíjakat biztosítottak olyan „egyetemi munkásoknak", akiknek éppen azért kellett a szocialista mozgalmakat tanulmányozni, hogy utána megtalálják és megvilágítsák a szociális nyugtalanság okait, s így megkönnyítsék a kormányzat szerint szükséges orvoslási módszerek kimunkálását. Cornu részletes analízist nyújt arról, hogy Marx lépésről lépésre miként alakította ki világnézetét s a tudományok egyes részletterületein milyen eredményekre támaszkodott, miket olvasott, és jutott el ahhoz a lépcsőfokhoz, amikor már nemcsak azt látta, hogy mi az, amin változtatni kell, hanem nagy erőfeszítések és sokféle tapasztalat leszűrése után arra is válaszolni tudott, hogy mit akarnak. Cornu e folyamatokat a maguk konkrétságában eleveníti meg, s többször magát Marxot idézi abban a stádiumban, amikor az átalakulás még nem ért véget, s Marx is jelezte, még nem jutott el a megoldásig. Érzékeltetni kívántuk, hogy a Mehring vágta csapáson továbbhaladva Cornu sem szűkreszabott „személyi életrajzot" nyújtott, hanem valóságos korrajz elevenedik meg az olvasó előtt. Ezekben az években Marx és Engels tevékenységének színhelye Németország, se tekintetben a kötet valóban megdöbbentően anyaggazdag. Néhol azonban úgy érezzük, hogy a francia és angol vonatkozásokról, összehasonlításokról is részletesebben szólhatott volna a szerző. A demokraták jelentkezése ugyanúgy nemzetközi jeleneég volt, mint a kommunista irodalom keletkezése (e téren Cornu csak a gazdagabb francia gyökerekre utalt, az angolokra alig). Olykor az az érzésünk, hogy Cornu túlságosan is „szigorú"