Századok – 1970

TÖRTÉNETI IRODALOM - Horváth Pál: A kelet- és közép-európai népek jogfejlődésének főbb irányai (Ism. Niederhauser Emil) 418/II

TÖRTÉNETI IRODALOM 419 De nemcsak ez s maga a téma indokolja a történész érdeklődését Horváth Pál munkája iránt, hanem egyszerűen az a tény, hogy jól megírt, nagy horizontot felölelő, valóban széles kitekintést nyújtó összefoglalásról van szó, amely a legfőbb vonások kiemelésével és összegezésével a lényegről ad tájékoztatást. A bevezető historiográfiai fejezet a hazai burzsoá egyetemes jogtörténetírás fejlődését elemzi a kelet-európai népekre vonatkozó ismeretei és kutatásai szempontjából, zömében Wenzel Gusztáv és Hajnik Imre egyetemes, ill. európai jogtörténeti munkáit vizsgálja és állítja be a magyar burzsoá jogtörténetírás fejlődésébe. Egy másik, ugyancsak bevezető jellegű fejezet a kelet-európai népek jogfejlődésének a helyét mutatja be az európai feudalizmuskori jogfejlődósben. Utána következik az érdembeni tárgyalás a III—VI. fejezetben. A tulajdonképpeni tárgyalást a kelet-európai államok kialakulásával kezdi meg a szerző, ezt vizsgálja a XI. századig, a továbbiakban pedig a XI — XV., ill. a XVI — XVIII. század fejlődését vizsgálja. Módszere az, hogy mindegyik időhatáron belül előbb rövid áttekintést ad az állam politikai történetének legfőbb mozzanatairól, azután ismerteti az államrendszert, az államapparátust, a hivatalszervezetet, igazságügyi szervezetet stb., végül a jogrendszert, amennyire ezt a korabeli források lehetővé teszik, a differenciált jogi fogalmak szerint (tehát rámutat a közjog, a büntetőjog, s ahol lehet, a magánjog, eljárásjog stb. legfőbb vonásaira). Ezeken a fejezeteken belül pedig előbb a nyugati, azután a keleti szláv államokat tárgyalja, s végül a délkeleteurópai területet, ahol természetesen a szláv államok mellett különösen a XI. századig tartó időmetszetben nagy szerepe jut a bizánci államnak, a XIII. századtól kezdve pedig a román fejedelemségek fejlődése is sorra kerül. A történész számára igen hasznos a tulajdonképpeni jogfejlődést tárgyaló alfejezetek sora, elsőrendű tájékoztatást nyújtanak, de ez a munkának az a része, amelyhez nem áll módunk kritikai megjegyzéseket fűzni. Az államfejlődéssel foglalkozó fejezetekkel kapcsolatban viszont akadna néhány bíráló szavunk, amely persze nem a munka hibáiról vallana, hanem éppen azért merülhet fel, mert a munka jó ós gondolatébresztő. Az első megjegyzés, amelyre persze igen könnyű válaszolni, s ezt magunk is rögtön megtesszük, az, hogy a könyv nem tárgyalja a magyar, ill. magyarországi állam- ós jogfejlődést. Világos, azért nem, mert hiszen erre nézve elég sok egyéb, most már marxista munka is akad. Csakhogy éppen a feudalizmus korában a magyar állam és jog fejlődése lényeges részét teszi ki a kelet-európai állam- és jogfejlődésnek, s kihagyása éppen ezért bizonyos hamis optikát ad. A következő, inkább vitakérdés: a szerző ugyan a gyakorlatban megmutatja, mit ért Közép- és Kelet-Európán, hiszen a cseh, a lengyel-litván és az orosz állam és jog fejlődését tárgyalja, s külön alfejezetekben (ill. a XI—XV. század vonatkozásában külön fejezetben) vizsgálja Délkelet-Európát, amelyet így megkülönböztet az előbbitől. Jó lett volna azonban, ha a szerző a bevezető II. fejezeten belül kifejtette volna elvi álláspontját ebben a kérdésben. Már ez az álláspont is, még inkább az, hogy a-szerző külön kelet- és közép-európai népekről beszél, indokolttá tette volna azt, hogy a Habsburg-birodalom, mint egész állam- és jogfejlődéséről is szóljon; a XVI—XVIII. századi cseh alfejezetnél erre van számos utalás, csakhogy ez nem elég. Azonkívül pedig a cseh alfejezetnél azt hangsúlyozza a szerző, milyen káros volt a cseh jog szempontjából az egységes birodalmi jogrendszer erőltetésének kísérlete, míg az orosz fejlődésben éppen az egységes jogrendszer kialakulását látja a nagy pozitívumnak. Ha ez így van, akkor a Habsburg-birodalomban is lehetne ennek valami pozitív szerepet tulajdonítani, hiszen az orosz birodalmi jogrendszer is nem egy esetben meglevő fejlett jogrendszereket állított félre az egység érdekében. A jogtörténész szempontjából alkalmasint helytálló, hogy a balkáni török uralom idején érvényesülő mohamedán jogot csak idegen betolakodónak tekinti, s ezért nem tárgyalja, a tényleges fejlődés iránt érdeklődő történész viszont kénytelen tudomásul venni ennek a török államrendszernek viszonylag elég hosszú jelenlétét a Balkánon, vagyis számolni vele, mint a fejlődés lényeges tényezőjével, s ezért jobbnak látná ennek a kérdésnek a tárgyalását. A jogrendszerek vizsgálatánál a jogtörténészt persze elsősorban a tételes jog érdekli, s minthogy ez a feudális uralkodó osztályé, tehát ennek jogviszonyai állnak az előtérben, a kizsákmányolt osztály inkább csak a büntetőjoggal kapcsolatban kerül elő, amely teljes súlyával ránehezedik. Ebből következően viszont a jobbágyság jogi helyzetéről viszonylag keveset tudunk meg, így pl. kimarad az a nagy különbség, hogy a lengyel—cseh — Habsburg-területen a jobbágynak törvényesen biztosított használati joga volt a földhöz, míg az orosz területen csak a szokásjog biztosította ezt. Kevéssé hangsúlyozza a szerző a földközössóg szerepét, ill. hiányát (persze erre vonatkozólag néhány éve éppen Horváth Pál jelentetett meg kitűnő monográfiát). A nyugati és a keleti egy-14*