Századok – 1970

TÖRTÉNETI IRODALOM - Tilkovszky Lóránt: Revízió ós nemzetiségpolitika Magyarországon 1938 - 1941 (Ism. Balogh Sándor) 193/I

197 TÖRTÉNETI IRODALOM egyébként e témakörben másutt is előfordul, sőt helyenként egyedi esetekből von le a szerző általánosító következtetéseket. Tilkovszky Lóránt könyve második fejezetének címe: „Kárpát-Ukrajna autonómiája Teleki Pál nemzetiségi politikájában". E fejezet tartalma, mondanivalója is gazdagabb azonban annál, mint amit a cím önmagában sejtet. Hiszen a szerző az autonómia tervezetének és különböző, egyre sekélyesedő változatainak részletes elemzésén túl felvázolja a magyar uralkodó osztályoknak Kárpát-Ukrajna megszerzésére irányuló kísérleteit, bemutatja a szóban forgó terület magyar megszállás alatti gazdasági, szociális és kulturális viszonyait, továbbá a katonai és a polgári közigazgatás kiépítésének, működésének jellegzetességeit. Szemléletesen ábrázolja a szerző a különböző kárpát-ukrajnai polgári nacionalista irányzatoknak, illetőleg azok képviselőinek sajátos tevékenységét, nemegyszer közönséges ügynöki „foglalkozását". Volosin, Bródy, Fenczik és mások valóban sokféle érdeket képviseltek, de legkevésbé magának a kárpát-ukrajnai népnek az érdekeit. Végül, de nem utolsósorban, arra is figyelmet fordít a szerző, hogy megvizsgálja a Szovjetunió szomszédságának az itt élő népre és a magyar kormányzat magatartására gyakorolt hatását, s utal Kárpát-Ukrajnának mint felvonulási terepnek a Szovjetunió elleni háborúban játszott szerepére is. Kárpát-Ukrajna megszállása nem egyszerűen az egyik terület-gyarapítási akciója yolt a Horthy-rendszernek, hanem annál sokkal több. Az első bécsi döntés, amelyet később aSzövetséges Hatalmak érvénytelenítettek, sőt annak kezdettől fogva való érvénytelenségét a Varsói szerződés államai is megerősítették, a Horthy-rendszer számára legalábbis a nemzetközi egyezmény látszatát kelthette, hiszen a német és az olasz külügyminiszter döntését Anglia és Franciaország kormányai is — enyhén szólva — hallgatólagosan tudomásul vették. Kárpát-Ukrajna esetében ilyen nemzetközi hozzájárulásról nem volt szó; annak megszállása — a hitleri Németország engedélyével — katonai erőszak alkalmazása, tehát nyílt agresszió elkövetése útján valósult meg. De itt már nem lehetett szó az etnikai alapra való hivatkozásról sem, mert Kárpát-Ukrajnában magyar nemzetiségű lakosság legfeljebb szórványosan volt. A megszállás okául csak a nagyon bizonytalan és vitatható történelmi jogot lehetett felhozni, ami ez esetben teljesen tarthatatlan volt, különösen ha figyelembe vesszük a lengyel — magyar közös határ akkori tulajdonképpeni értelmét, funkcióját. Tanulságos, s külön figyelmet érdemel a szerzőnek a Teleki-féle autonómia-tervezetével kapcsolatos megállapítása: Itt mutatkozott meg igazán, hogy a magyar uralkodó osztályok, a Bourbonokhoz hasonlóan semmit nem tanultak és nem is felejtettek el a múltból. Hiszen az autonómia tervezetének egyetlen változata sem jelenthette egy nemzetiség problémájának a megoldását, a további, a szűkítésére tett javaslatok pedig az autonómia tervezetét egyre inkább az autonómia paródiájává változtatták. Most nem érintve azt a kérdést, hogy Telekinek jobboldali bírálói is voltak, a törvényjavaslatnak a községek kétnyelvű megjelölésére, a rutén nyelvnek az államnyelvvel egyenjogú hivatalos nyelvként való elismerésére és a terület magyar nemzetiségűek által látogatott iskoláiban való kötelező tanítására, a tisztviselők kötelező nyelvismeretére, a helyi önkormányzatnak oktatásügyi, népjóléti ós gazdasági ügyek igazgatásában való illetékességére és más kisebb jelentőségű kérdésekre vonatkozó megállapításai meggyőzően bizonyították, hogy Teleki elvileg is elvetette a nemzetiségi kérdés polgári demokratikus megoldásának lehetőségét: csak mint az ellenforradalmi rendszer konzervatív szemléletű politikusa gondolhatta azt, hogy ezek a „vívmányok" egy nemzeti kisebbséget kielégítenek és egy en jogúvá tesznek az uralkodó nemzettel. Ebben a fejezetben is előfordul, hasonlóan az előzőhöz, néhány olyan megállapítás, ami meggondolásokra késztet. így pl. különösen a gazdasági helyzet jellemzésénél nem szabadna figyelmen kívül hagyni, hogv az adott időszak nem „békeéveket" jelentett, hanem a második világháború legkegyetlenebb esztendőit. Kétségtelen, hogy aSzovjetunió szomszédsága nagy jelentőségű volt az ott élő nép további magatartása szempontjából, de némileg túlzásnak érzem az olyan költőies megfogalmazást, hogy „a szovjet csapatok tartozkodó magatartása ellenére, már jelenlétük közelsége is forradalmasítóan hatott az eddig bénult levertségben levő kárpátukrán népre" (i. m. 191. 1.). Vagy máshelyütt 457 személynek a szovjet területre való átszökéséből von le a szerző kissé messzemenő következtetést. Nem hangzanak meggyőzőnek a probléma megvilágítása szempontjából — a kárpátukrán származású Szatmári (Szancsuk) László kassai lakásán lefoglalt, de még aláiratlan és elküldésre váró levele megítélésére vonatkozó sorai sem a Szerzőnek (i. m. 197 — 198. 1.). A fentebbiekhez hasonló példát még néhányat fel lehetne sorolni, de azt feleslegesnek érzem, elsősorban azért, mert azok legfeljebb az elemzés helyenként előforduló problémáira utalnak, nem változtathatják meg azt az általános képet, ami erről a jól megírt fejezetről is kialakítható.