Századok – 1970

TÖRTÉNETI IRODALOM - Tilkovszky Lóránt: Revízió ós nemzetiségpolitika Magyarországon 1938 - 1941 (Ism. Balogh Sándor) 193/I

194 TÖRTÉNETI IRODALOM tehertételektől, lényegében csődöt mondott. S ez nem is abban jutott mindig kifejezésre, hogy minden tény feltárása egyoldalú lett volna, ós megállapításai kivétel nélkül helytelenek lettek volna, hanem abban, hogy a dolog lényegét tekintve mondanivalója torz maradt és ezért nem juthatott el a megoldásig. Igaz, legtöbbször nem is azt keresték, hanem szinte újabb olajat öntöttek a szenvedélyek még ki sem szunnyadt, tüzére. így, nemhogy enyhítették volna az indulatok kavargását, hanem fokozták azt. Tehát, végeredményben ezt az amúgy is bonyolult kérdéskört csak tovább bonyolították, nehezítve a kibontakozást. A megerősödő marxista — leninista történetírás nálunk is, s másutt is, egy ideig nemigen nyúlt e „veszélyes" problémához. S ott, ahol nyúlt, nemegyszer a régi, haladónak éppen nem nevezhető hagyományok nyomdokain indult el. Született azonban kétségtelenül néhány tiszteletreméltó kezdeményezés is, olyan, amely a tartós kibontakozást szolgálta. Az ilyen kezdeményezések azonban nem mindenütt találtak megértésre, bátorításra, sőt az is előfordult, hogy visszaterelni igyekeztek a régi kórdósfeltevések bűvkörébe. A fentiekkel összefüggésben Tilkovszky Lóránt könyvét, bizonyos fenntartásaim ellenére, azon munkák közé sorolom, amelyek a marxizmus —leninizmus szellemében, alkotó módszerével íródtak, s ennek következtében hozzájárulnak a tudományos történetszemlélet kialakításához a nemzetiségi kérdés területén is. Tilkovszky Loi'ánt könyvének legfőbb érdeme és értéke, hogy gazdag forrásanyag birtokában következetesen feltárja a Teleki Pál miniszterelnök által képviselt revíziós és nemzetiségi politika jellemzőit, lényegét, — Magyarország és Közép-Európa történetének is egyik legkritikusabb időszakában — az 1938-tól 1941-ig terjedő években. A valóság feltárásával a szerző azonban nemcsak a Teleki-féle revíziós és nemzetiségi politikáról rántja le a leplet, hanem meggyőzően bizonyítja általában a magyar uralkodó osztályok által képviselt politika kártékony ós retrográd voltát, illetőleg e politika későbbi következményeit. Mindezzel csak megerősíti azt a történelmi tényt, hogy a magyar revizionizmus, irredentizmus súlyosan sértette a szomszédos népek nemzeti érdekeit; s ezt még akkor is alá kell húzni, ha ezzel legtöbbet éppen a magyar népnek ártott. Ügy vélem túlzás nélkül elmondható, hogy a szerző maradéktalanul eleget tett annak a marxista történésztől természetszerűleg elvárható követelménynek, internacionalista kötelességnek, mely szerint a legfontosabb feladat valamennyi nemzet marxista történészei számára a „saját" polgári uralkodó osztályuk politikájának tudományos és hiteles ábrázolása, bírálata. Ezt vállalni kell még akkor is, ha a mondanivaló érveket adhat azok kezébe, akik az internacionalizmust ma még nem így értelmezik. Az ilyen veszély azonban még akkor sem tartós és reális, ha annak nemcsak elméleti lehetősége áll fenn. A szerző könyvének bevezetőjében röviden áttekinti a nemzetiségi viszonyokat, pontosabban szólva a nemzetiségi politika alakulásának fő vonásait az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásától tulajdonképpeni témájának időszakáig. A terjedelem túlzott korlátozása, a rövidségre való törekvés azonban ez esetben nem könnyíti meg a tárgyalt kérdés megértetését. Az Osztrák-Magyar Monarchia széthullása történelmileg valóban elkerülhetetlen volt. Megléte, keretei nem szolgálták a benne élő népek számára a társadalmi fejlődóst és ezzel összefüggésben a nemzeti haladás ügyét, sőt éppen ellenkezőleg, fékezték azt. Ezért a felelősség kétségtelenül az osztrák, a cseh és a magyar uralkodó osztályokat terheli, ha nem is egyforma mértékben. A Monarchia romjain létrejött úgynevezett „utódállamok" nemzeti-állami függetlenségének megvalósulása nemcsak ezen népek, hanem az emberi haladás szempontjából is pozitív jelenség, előremutató tény volt. Közöttük állami, politikai és társadalmi berendezkedését tekintve, polgári értelemben a legdemokratikusabb a Csehszlovák Köztársaság volt. Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia nemzeti, állami függetlensége, illetve annak kiteljesedése azonban oly módon valósult meg, hogy egyidejűleg több népet, illetőleg nemzetiséget tömörítő burzsoá államokká váltak. Az Osztrák-Magyar Monarchia romjain Magyarországon az 1918-as októberi forradalom győzelmének eredményeként egy haladó polgári demokratikus rendszer jött létre. Sőt, a polgári forradalom győzelmét követő események, a nemzetközi és belpolitikai tényezők együttes hatására, 1919 márciusában — az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalmat követően, a világon másodikként — megszületett a Magyar Tanácsköztársaság. Akkor a történelem Közép-Európa népei számára olyan lehetőséget kínált, a legbonyolultabb nemzetiségi kérdések végleges megoldására, mint soha korábban. Nemcsak a magyar nép, a magyar nemzet, de a környező népek és nemzetek is végül kárát vallották annak, hogy ezzel a lehetőséggel ekkor élni még nem tudtak. Az ekkor nemzeti állami függetlenséghez jutott nemzetek burzsoáziája azonban nem vette figyelembe a magyar nép önrendelkezési jogát, és többé-kevésbé önkéntesen felkínálta fegyveres erejét az antantnak, a Tanácsköztársaság elfojtására; ily módon elzárva a magyar nemzet társa-