Századok – 1970

A MŰVELŐDÉRTÖRTÉNET KÉRDÉSEIRŐL - Hermann István, L. V. Cserepnyin, V. M. Gardanov, Kabos Ede, Vörös Károly, Szabad György, Szűcs Jenő, Aradi Nóra, Földes Éva, Szilágyi János, Márkus László, Mátrai László hozzászólásai (Összeállította Glatz Ferenc) 156/I

HOZZÁSZÓLÁSOK 169 kultúrának integráns része az az ismeretanyag, amit az iskola közvetít, ugyanúgy a népi művelődés anyagába beletartoznak azok az ismeretek is, amelyeket az uralkodó osztály az iskolán kívül — többek között például a templomi szószékről vagy népkönyvek révén — juttatott a nép szóles rétegeinek, vagy azok az ismeretek, amelyeket a forradalmi mozgalmak juttattak a néptömegeknek." E forradalmi mozgalmak, állapította meg Földes Éva, nem a munkásmozgalommal kezdődnek, hanem találkozunk velük az osztályharc minden fokán, szembeszökőn az antifeudális eretnekmozgalmak fejlettebb formáinak kibontakozása óta. Figyelemreméltó e kérdésnél az a tény is, hogy a dolgozó osztályok számos elemet átvesznek az uralkodó osztályok kultúrájából, s igyekeznek a kulturális elemeket a maguk használatára alkalmassá tenni; vagyis eredeti rendeltetésükkel szöges ellentétben eszközei, elősegítői az elnyomott néprétegek megmozdulásainak. Mindezek bizonyítják, mondotta Földes Éva, hogy ,,a neveléstörténet specifikus neveléstudományi feladatainak megtartásával a művelődéstörténet integráns része lehet és kívánatos, hogy azzá legyen". Arról szólva, hogy a neveléstörténetkutatás miként szolgálhatja a művelődéstörténetet soronkövetkező feladatai megoldásában, elsősorban a források széleskörű feltárását tartotta sürgetőnek, mert enólkül az egyébként távoli jövőben megírandó neveléstörténeti szintézis sem haladhat előre. Ezután a korreferátum összefoglalta az 1968-ban Budapesten tartott nemzetközi neveléstörténeti konferencia tapasztalatait. Itt egyrészt bebizonyosodott, hogy a neveléstörténet egyetemes művelése csakis nemzetközi együttműködés keretében valósulhat meg, másrészt: a szocialista országok neveléstörténészei mindnyájan hangoztatták azt az igényt, hogy a neveléstörténet hagyományos tartalmának kibővítése mindenütt együtt jelentkezik ,,a kultúrtörténet törtónetpszichológiai alapozású szintézisére törekvéssel". Földes Éva idézte Robert Mandrou, a neves francia történész álláspontját a neveléstörténeti kutatásról. Mint Mandrou mondja, a legtöbb feltáratlan téma e téren adódik a történelemkutatásban. A történész számára igen nagy nehézséget jelent, hogy nem ismeri egy-egy kor nevelési modelljét, hiszen meg kellene ismerni azon módszereket, melyekkel az emberek gondolkodásmódját, értelmét alakítják, jellemüket formálják. Ismereteink csak szinte kizárólagosan egy bizonyos osztály gyermekei neveltetési módjára terjednek ki, s alig tudnak valamit a dolgozó osztályok gyermekei neveltetéséről. Ez pedig nagymórtékben hozzásegíthetne az emberek gondolatvilágának alakulása, a társadalmi pszichikum megismeréséhez. Ilyen természetű kutatásoknál, mondotta Földes Éva, a komplex módszerek alkalmazása, illetve több tudomány együttműködése szükséges. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy a különböző tudományágak ilyen együttműködésénél az egyes tudományágak különböző színvonalról indulnak, mások feladataik, megoldandó problémáik. Amíg a neveléstörténet ós számos más tudomány esetében gyakran az új források feltárására esik a hangsúly, addig pl. az irodalomtörténet és a művészettörténet keretében egész más természetűek a fő feladatok. Egyes esetekben kimondottan az ismert részeredmények új összefüggésbe helyezése jelentheti a legnagyobb előrelépést. Erre a habán kerámia példáját idézte. Ennek termékei ismertek, a művészettörténet azonban még mindig nem tárta fel azt a sajátos régi kultúrát, mely e művészet mögött meghúzódik. A Morvaországban, majd Magyarországban letelepült habánok anabaptisták, kultúrájuk azon elődeikére nyúlik vissza, akik Münzer Tamás mellett harcoltak a német parasztháborúban, s akik kultúrájának alapja a betűismeret elterjesztésének széleskörű propagandája volt a nép körében. Ezt a hagyományt megőrzik, s kialakítanak egy, a maga korában s még azután sokáig is egyedülálló iskolázási, nevelési rendszert. Üldözik őket, s ennek során fejlődik ki sajátos kultúrájuk, a régi kultúra sajátos változata, melyről kéziratok, fennmaradt dalok s egyéb források is tanúskodnak. Egyebek mellett ők készítették a „habán kerámia" néven számontartott edényeket, korsókat, tálakat. Ez a példa is — mondotta Földes Éva — mutatja, hogy a népi pedagógia, „ha úgy tetszik, pedagógiai folklór feltárása milyen tanulságos", s hogy a különböző tudományágak együttműködése milyen hasznos lehet „egy kultúrtörténeti szintézis perspektívájában". Szilágyi János, az Országgyűlési Könyvtár osztályvezetője elsősorban a gondokról, a problémákról, az elmaradásokról beszólt. Utalt arra, hogy milyen fontos lenne az egységes terminológia kialakítása, s a sokféle fogalom (művelődéstörténet, kultúrtörténet, kultúrhistória) helyett megfontolandónak tartja a kultúrtörténet fogalmának használatát. A tízkötetes magyar történet megírásánál, mondotta, a művelődéstörténeti részek megírása sokkal nehezebb lesz, mint a politikatörténeti részeké. Már csak az előmunkálatok és a részeredmények kevés volta miatt is fokozottabban kell támaszkodni