Századok – 1970
A MŰVELŐDÉRTÖRTÉNET KÉRDÉSEIRŐL - Pamlényi Ervin: A kultúrtörténet fogalmáról, tárgyköréről 148/I
150 PAMI.ÉNYI ERVIN Ha a német történetírás konzervatív vezető irányzatának eszmei pozíciói a második világháború után még inkább megrendültek, ezek teljes feladása mégsem következett be. így a kultúrtörténettel kapcsolatos álláspontok kontinuitása is világosan kimutatható. Igaz, a hitleri világháború másnapján, az aggastyán Meinecke, két német összeomlás súlyos tapasztalataival a háta mögött, így tette fel a kérdést: „Wird uns und den nach uns historisch forschenden nicht Burckhardt am Ende wichtiger werden, als Ranke ?" A feleletből, amelyet Meinecke e kérdésre adott, kiolvashatók a kérdés feltevésének motívumai is: Burckhardt mélyebbre pillantott a történeti fejlődés lényegébe, mint Ranke, mert a történelmi fejlemények nem Ranke optimizmusát, hanem az ő pesszimizmusát igazolták: végül is a demokrácia — Burckhardt által is megvetett — erői győzedelmeskedtek. Mindez benne van Meinecke kérdésében, de ugyanakkor benne van annak a gondolatnak a felvillanása is: nem szükséges-e revideálni a német fejlődés történeti képét, többek között feloldani a politikai történet ós a kultúrtörténet antitézisét.5 A továbbiakból azonban kiderül, hogy itt pusztán egy — történetileg nagyon is indokolt — lucidum intervallumról volt szó. Alig néhány évvel később, 1950-ben, a IX. nemzetközi törtónészkongresszuson, a Belowhoz közelálló neves német historikus, Gerhard Ritter felszólalásában vizsgálat alá vette Pierre Francastel strassburgi kultúrtörtónész referátumát. Ritter itt mindenekelőtt nagyon is találóan bírálta a művészettörténeti stíluskategóriákkal dolgozó, lényegében szellemtörténész Francastel tanulmányát; aggály nélkül használva fel a marxizmusnak a szellemtörténettel szemben felhozott érveit. így pl. szemére veti, hogy miért beszél egy korszak, valamennyi területet átfogó életstílusáról s ezzel kapcsolatban azt kérdezi: van-e egyáltalán közös vonása valamennyi osztály életstílusának ? Ritter gondolatmenete, amelyben a szellemtörténeti szintézist rendkívül éles kritikában részesíti, végül azonban oda konkludál: „Kételkedik abban, hogy itt egy külön, saját, világos ismeretanyaggal rendelkező tudományágról lehet-e szó, és hogy azt, amit a kultúrtörténet magára vállal, nem lehet-e jobban a résztudományok egész sorának a kereteiben megvalósítani." A kultúrtörténet létjogosultságát — a helyzethez alkalmazkodva — legalább is nagy teljesítményeiben, egészében nem is utasítja el, nem is tagadja, mint Below tette. De immár hátrábbravont állásából hamarosan a lényegre tér: „Ahol a marxista gondolkodás befolyása (közvetlenül vagy közvetve, tudatosan vagy tudat alatt) érvényesül — írja —, ott az állami és kulturális viszonyok rajza visszaszorul a gazdasági és társadalmi élet strukturális viszonyainak ábrázolása mögé: ezekből kell a politikai dolgokat lényegében kifejteni, azaz: mint puszta funkciót kell levezetni."6 (Csak mellesleg említve: Ritter 1955-ben még élesebben kikelt a francia történetírás egyoldalú szociológiai és gazdasági érdeklődése ellen, hibáztatta elidegenedését a politikai történettől és az államólet rajzától: „Mert hogyan tudja a Nyugat a szellemi sajátosságát a szovjet- rendszerrel szemben megőrizni, ha ő maga bizonytalan lesz a történeti élet gazdasági-szociális motívumai jelentőségének az értékelésében, azaz ha ő maga tudva vagy tudatlanul, materialista gondolatmenetek hatása alá kerül?")' Azt hihetnénk, hogy itt a régi generáció egyik ókonzervatív tagjának immár megrögződött nézeteiről van szó. Ezért meglepő, hogy a Ritternól jóval fiatalabb ós az új jelenségek iránt fogékonyabb Theodor Schieder még napjainkban is kétségbevonja a kultúrtörténet létjogosultságát. Nagyon is bizonytalan abban — írja a közelmúltban megjelent Bevezetésében —, hogy mint külön szak szükséges-e egyáltalán a kultúrtörténet, hiszen külön-külön fejlődnek egyes ágai, a gazdaság- ós társadalomtörténet, a jog-, alkotmány- és egyháztörténet. A kultúrtörténet — mondja — mint „Kampfbegriff" a politikai történettel szemben, akkor vesztette el értelmét, mikor a történetírás tematikája ennyire kitágult. Ilyen körülmények között a kultúrtörténet számára nem marad más, mint a történelmi miniatúrák ábrázolása, eine historische Stilkunde im kleinen, a mindennapi élet általános szokásainak leírása, aminek azonban alig van értelme. Jobb lenne tulajdonképpen felszámolni.8 Nagyon is prózai — s talán kissé elsietett — gyászbeszéd ez a régi értelemben vett kultúrtörténet felett. Theodor Schieder azonban nem reagálna érzékenyen a nyugati ideológiai jelenségekre, ezek mozgására, ha nem utalna kivételképpen annak egyik kultúrtörténeti főáramára, az ún. „magaskultúrák" Toynbee által képviselt vizsgálatára. Ha némi tartózkodással tekint is az ilyen kísérletekre, de örömmel fedezi fel bennük az eddigi nyugati történeti felfogások összegezését: a világtörténet gondolatának megvaló-' FT. Meinecke: Ranke und Burckhardt. Ein Vortrag, gehalten In der Deutschen Akademie der Wissenschaften zu Berlin. 1948. 'O. Ritter: Zum Begriff der „Kulturgeschichte". Ein Diskussionbeitrag. Historische Zeitschrift. Bd. 171.1951. 'Idézi a Südl3utich3 Zäitun», 1.133. szept. 2t-i számából Ernat R iigcttery : Zum Methodenstreit um Karl Lamprecht.. Studien über die deutsehe Geschichtswissenschaft. II. köt. Berlin. 1965. 'Theodor Schieder: Geschichte als Wissenschaft. Eine Einführung. 2. Aufl. Oldenbourg. 1968. (
