Századok – 1970

A MŰVELŐDÉRTÖRTÉNET KÉRDÉSEIRŐL - Pamlényi Ervin: A kultúrtörténet fogalmáról, tárgyköréről 148/I

A KULTÚRTÖRTÉNET FOGALMÁRÓL, TÁRGYKÖRÉRŐL 149 A gráci kultúrhistorikus, Kari Eder pedig, egymás mellé állítva a különböző felfogásokat a kultúrtörténet tárgyáról, még messzebbre megy: kereken tagadja azt, hogy egyáltalán létezik általánosan elismert fogalma a kultúrtörténetnek, tagadja, hogy lenne bármilyen közös álláspont a kultúrtörténeti munka módszereit illetően. De arra is utal, hogy az e körül — végül is csak egy speciális kérdés körül — kibontakozott viták azt mutatják, hogy a történettudomány súlyos válságban van; e vitákban nem kevesebbről, mint a történettudomány alapjairól, lényegéről van szó.2 1. A kultúrtörténet körüli elméleti viták gyökerei a polgári történettudományban több mint egy évszázadra nyúlnak vissza; teljes kifejtésük túl messzire vezetne és nem is ennek az áttekintésnek a feladata. Historikumából azonban legalább néhány olyan mozzanatra utalnunk kell, amelyek a mai helyzet megértéséhez nélkülözhetetlenek. A kultúrtörténet létjogosultsága már az első világháború előtt a német történetírás centrális kérdése volt: itt ütközött meg a konzervatív porosz történetfelfogás mindazokkal az irányzatokkal, amelyek, részben a pozitivista szociológia hatása alatt, részben — ezzel összefüggésben — a német történet i - társadal m i fejlődés retrográd irányának felismerése következtében elszakadtak a tradicionális, Ranke-i értelemben vett politikai és államtörténettől és a kultúrtörténetre orientálódtak, amelyben kollektív jelenségek és törvényszerűségek megfigyelésére láttak lehetőséget. Ennek a küzdelemnek csúcspontja, de egyben epilógusa is a század elején a Karl Lamprecht nevével jelzett művelődéstörténeti iskola megsemmisítő bírálata, elsősorban Georg von Below részéről, aki mindig rendkívül durván lépett fel a Ranke-i felfogást fenyegető „belső veszélyek" ellen. „Mert a fa, ha korhadt, nem dől el magától, legalábbis nem egészen magától. Az embernek a fejszét kell használni. Ezért határoztam el magamat, ámbár vonakodva, Lamprecht nyilatkozatait összefüggésükben kritikai vizsgálat tárgyává tenni" — így kezdte bírálatát Below a Historische Zeitschrift hasábjain. íme az első „fejszecsapás": „A fődolog itt: sejtelme sincs Ranke eszméiről".3 Ugyanebből a pozícióból tekintette át Below másfél évtizeddel később is a német történetírás egész fejlődését. Munkájában nagy lenézéssel szól Buckle-ről: a művelődéstörténetben általában a demokratikus törekvések megvalósulását kárhoztatja. A sorok között éles kritikában részesíti Burckhardtot, mint aki nem értette meg az állam lényegét, nem értékelte annak erős hatalmát. Ez annál érthetetlenebb számára, mert megítélése szerint Burckhardt felismerte a veszélyeket, amelyeket a modern demokrácia magában rejteget. Alapállásának megfelelően Below mindvégig elutasítja a kultúrtörténet létjogosultságát, megfogalmazva már ekkor, 1916-ban a mai német történetírás álláspontját is: „minél eredményesebben dolgozik valaki a saját szakterületén, annál több ismeretet köszönhetünk neki a kultúrtörténet területén is."4 Az első világháború után azonban a német történetírás elvesztette vezető szerepét a polgári történettudományban, amelyet még XIX. századi, főleg a forráskritika területén elért nagy teljesítményei nyomán élvezett. Vele együtt megdőlt Németországban a politikai történet hegemóniája is: egyébként az angolszász és latin népek történetírása már régebben egyre fokozódó mértékben fordult a társadalom- és gazdaságtörténet s nem utolsósorban a kultúrtörténet felé. Magában Németországban is nagy hatást ért el Oswald Spengler organikus kultúrmorfológiája, akinek nyomdokába később Arnold Toynbee lépett, aki már erkölcsi terminológiák segítségével fejezte ki a spengleri szerves analógiát. Másrészt a burckhardti hagyomány továbbélt a holland Huizinga munkásságában. A politikai történet szinte teljes, programmatikusan végrehajtott detronizációja következett be Franciaországban; a harmincas években, a nagy jövőre hivatott Annaleskör kialakulásával. Nem célunk itt a kultúrtörténet historiográfiáját nyújtani; ezért utalunk csak a fejlődés fő vonalaira. De még így sem hallgathatunk arról a mozzanatról, hogy ebben a fejlődésmenetben, különösen a XX. században, közvetlenül vagy közvetve, mekkora jelentőséget kell tulajdonítanunk a marxista történetfelfogás jelenlétének, később egyre növekvő hatásának. Lehetetlen ennek hatását fel nem ismerni akár a fejlődés eszméjének tagadásában a kultúrtörténetben, akár a politikai történet — s vele a politikai osztályharcok története — kiküszöbölésére irányuló kultúrtörténeti törekvésekben, a polgári történetírás egész mozgásában. ' K. fi ler : Die Entwicklung der Kulturgeschichtsschreibung. Zeitschrift des Historischen Vereines für Steiermark. L. évr. 1959. 3 О. v. Belote: Die neue historische Methode. Historische Zeitschrift. Bd. 81. 1898. * Q. v. Beloio: Die deutsche Geschichtschreibung von den Befreiungskriegen bis zu unseren Tagen. Oldenbourg 1924.