Századok – 1970

A MŰVELŐDÉRTÖRTÉNET KÉRDÉSEIRŐL - R. Várkonyi Ágnes: Művelődéstörténeti törekvések az európai és a hazai polgári történettudományban 136/I

142 К. VÁEKONYI ÁGNES nyit számoltak fel a kétéves hercegnő levesköltségéül. Hányan haltak éhen és hány kéznek kellett érintenie a királynő ingét mielőtt magára vette. Milyen lisztből sütötték a kenyeret és hogyan szedték be az adót. Megmutatja a hercegnők ruháinak szabásmintáit, odavisz a parasztházba a ráncosra aszott arcú kiszáradt csecsemő fölé. Vagy távlati színfoltokban festi le az udvari bálok, az egyetemi oktatás, az utak állapotának kópét, mondván: „tegyük fel . . . egy ember a Saturnus felületére jutva, onnan a földre lenézhetne". Mégis a mérhetetlen nagy művelődéstörténeti anyagban éppen az vész el, ami létrehozta: a történelmi változások dinamizmusa. Másként,- de hasonló funkció változását látjuk a művelődéstörténeti anyagban Spencer elemzéseiben. Most nem azt a szellemes fejtegetését elemezzük, mikor arról ír, hogy miként következtethetünk a divatból a kor gondolataira és törekvéseire, hanem azt, amint a pozitivisták egyik sokat idézett művelődéstörténeti jelentőségűnek tekintett témájáról, a gőzgép feltalálásáról ír. Elemzi a gőzmozdony hatását, bemutat ja a vasútépítés során átalakuló tájat, végigtekint új foglalkozási ágak sokaságán, felvázolja a bakterházak és állomások életét s az egymáshoz közelebb kerülő tájak és országok lakói gondolkozásában végbement változásokat. Érezzük minden sorában az élet eleven lüktetését, látjuk, hogy Spencer, az egykori vasúti mérnök jó megfigyelő. Mégis csalódunk, mikor a változások lényegét így foglalja össze: íme differenciálódik a társadalom. Gondoljuk meg: Marx így vonja le a gőzerő feltalálásának következményeit: a társadalomban forradalmi átalakulás zajlott le. A századközép forradalmai, minden társadalmi következményeikkel együtt s mindaz a forradalmi átalakulás, mely a természettudományokban és a társadalomtudományban végbement, a természettudományok és a technika diadalmas eredményei s a történelmi ós dialektikus materializmus kialakulása, a polgári történettudomány számára új terepet teremtettek, ahol új kérdések sora várt feleletet — divatos kifejezéssel élve — ahol a polgári világ művelődési normáira nézve veszedelmes kihívások láncreakciója bontakozott ki. Nagyon leegyszerűsítenénk azonban a tudományok fejlődését, ha nem számolnánk az áttételekkel és kölcsönhatásokkal. Nagy szerepe volt e folyamatban a tudományok belső differenciálódásának is. Annak a körülménynek, hogy a polgári társadalomtudományokon belül olyan nézetek kerekedtek felül, melyek türelmetlenül elvetették, sőt dilettantizmusnak minősítették a pozitivizmusnak a tudományok, a tudás egységét valló nézeteit, nem vállaltak semminemű közösséget a természettudományokkal, sőt sáncokat építettek minden racionalista törekvéssel szemben. A pozitivizmus pedig már nem tudta korszerűen cáfolni e nézeteket. Kibontakozó szakágazatai pedig az egyes tudományoknak magas falakkal vették körül a maguk szűk területeit, nemcsak a polgári nemzetek, az egyes tudósok vonultak vissza bástyáikba, hanem az egyes tudományágak és szakok is elszigeteltségben fejlődtek és jó, ha csupán idegenül vagy közönynyel ós nem ellenségesen tekintettek egymásra. Mikor a művelődéstörténetnek a századfordulón már jól észlelhető tartalmi és funkcionális változásain áttekintünk, akkor sok egyéb között a polgári társadalom tudományos világképében bekövetkezett tudathasadással is számolnunk kell. Mindez témánk összefüggéseiben elsősorban azt jelentette, hogy több művelődéstörténeti koncepció bontakozott ki. Mivel a forradalmi romantika lendületében, vagy a pozitivizmus egzaktságra törekvő igényeivel létrejött művelődéstörténetek nemcsak hogy nem tudtak választ adni a polgári világ új gondjaira, hanem számos kellemetlen igazságot is tartalmaztak. Emellett a szaktudományok eredményei tapintatlanul megmutatták, hogy részleteikben mily hibásak, kezdetlegesek voltak, mennyire kevés az a sok, amit eddig összefoglaltak. Vagyis a polgári világgal együtt született antifeudális, racionalista művelődéstörténetírás elavult lett, önmaga ellentmondásaiba bonyolódott bele. A századfordulón már teljes fegyverzetében fellépő új művelődéstörténeti koncepció genezise a századközép forradalmai után berendezkedő polgári világ ama területein figyelhető meg, ahol erős maradványai élnek a feudalizmusnak és a történettudomány agresszív, katonai erőre épülő állam céljait szolgálja. Már Ranke azt fejtegeti — manapság elfelejtett 1848 —49 évi emlékirataiban—,hogya „nemzeti eszme" megvédheti az államot a liberalizmus, racionalizmus eszméivel és következményeivel szemben. Már ő is a múlt részleteiben tökéletes állóképeinek felidézését tekinti ekkor a történetírás feladatának. Droysen hasonló értelemben kívánja a történelemtől, hogy a nemzet letűnt napjainak képét varázsolja vissza a múltból. A Historische Zeitschrift 1860-as évekbeli tanulmányai részleteiben is kidolgozzák, hogy mit jelent a történetíró ilyen értelmű felfogásában a művelődéstörténet szerepe. Szűkebb területre szorul: kiesnek kritériumai közül a technika, a természettudományok, a racionális gondolkodás, általában a társadalmi fejlődés dinamizmusát hordozó tényezők. Sőt ezekkel oppositioban nyernek hangsúlyt a művelődéstörténetnek olyan kritériumai, mint az erkölcs, a hit, a nemzetet jellemző lelki tényezők, melyek forrásilag a szellemi kultúra szféráiban — főleg pedig a külsősé-