Századok – 1970

KÖZLEMÉNYEK - Róbert Mandrou: Magas kultúra és népi műveltség a XVII-XVIII. századi Franciaországban. A ponyvairodalom 118/I

MAGAS KULTÚRA ÉS NÉPI MŰVELTSÉG 121 énekek zárják be; ezek bizonyos mértékben az irodalmi népi művészetet képviselik. E négy csoport alkotja a katalógus háromnegyed részét. A fennmaradó rész olyan kevésbé népszerű témákat tárgyal mint pl. a nevelés, a városi szakmák panaszai, mitikus elbeszélések Franciaország történetéből. Érdekes lenne e különböző csoportok mélyebb elemzése, de ez túllépi e rövid előadás keretét; itt csak az általános következtetéseket vonhatjuk le. Az első jellemvonás az egész anyag belső összefüggésének hiánya: míg a tudós kultúra alapját képező munkák megfelelnek a nyilvánvaló logikai követelményeknek (és ez egyaránt áll mind a teológusok szövegmagyarázataiban megvalósult egyensúlyra misztérium és értelem között, mind a XVIII. században uralomrajutott polgári kultúra racionális posztulátumaira), a kék könyvtár anyaga mélységesen diszparát: miután a régi — nagyjából középkori — hagyományok nem egy maradványát és rétegét gyűjtötte egybe, nem ment keresztül azon a leszűrési folyamaton, amely jellemző a magas szintű kulturális „modellekre". Ebből következik, hogy benne primitív hagiográfiai és a legmaróbb verses elbeszéléseket idéző antiklerikális vonások keverednek, vagy, hogy a legszigorúbb keresztény moralizálás és a teljesen erkölcstelen burleszk kicsapongások jól megférnek egymással. Mégis rátapinthattunk néhány főtémára: ezek közül, mindent összevéve, hármat kell hangsúlyozni és elemezni. Elsősorban a túlvilágba való menekülést: a tündérmesékben, vagy Gargantua kalandjaiban megnyilvánuló pogány vagy (ha lehet ezt mondani) természeti csodás elem, az egész vallásos irodalomra jellemző isteni és sátáni csodatétel, a természetfölötti e három alakjának itt-ott való keveredése különösen a francia történeti mitológiában, az anyag közel kétharmadának a valószerűtlenség légkörét kölcsönzi. Mondhatnánk a tervszerű menekülés irodalma ez, különösen akkor, ha azt látjuk, hogy a szakmunkák igen ritkák és még az almanachok is csak igen kevés köznapi gyakorlati tanáccsal szolgálnak. A menekülés itt vezérmotívum, míg a kor tudós irodalmában egyszerűen csak költői fogás. A második uralkodó vonás a természetfeletti. Aki csak olvasta Lucien Febvre-t, ismeri a természetnek és a természetfölöttinek még a XVII. században is fennálló összekeveredését. A Kék Könytárat kizárólag e zűrzavar jellemzi; nagyrészében minden emberi erőt és értelmet meghaladó megnyilvánulásokat tartalmaz. Természetesen nemcsak az isteni vagy a sátáni beavatkozásról van itt szó, hanem a mágusok megszámlálhatatlan varázslatairól is, az asztrológiáról és az okkultizmusról, aminek töven jut itt hely: Albertus Magnus, a Kis Albert és a minden területen tízével-százával megtalálható mágikus receptek . . . Míg a XVII. és XVIII. századi francia filozófiai mozgalom, Descartes-tól Mersenne-nen át Condillac-ig és Diderot-ig, egyetlen erőfeszítés volt a metafizika és fizika szétválasztására, a ponyvairodalom nem vesz részt ebben az erőfeszítésben, nincs vele semmi kapcsolata. Végül, mint harmadik jellemvonás, ha egy másik, inkább irodalmi területen vizsgáljuk, ez a könyvanyag a burleszk jegyében született. Regények, párbeszédek, néhányoldalas színművek, világi énekek, mind mind erről tanúskodnak, épp úgy mint más jellegű történetek szórványos vonásai. A szakmai panaszok csikorgó realizmusa, a bűnügyi történetek és még a Haláltáncok is könny és mosoly között születnek, a vaskos és sikamlós tréfa s a legsötétebb sejtések között ingadoznak . . . Nyilvánvaló, hogy a francia tudós kultúrának is megvolt a maga burleszk korszaka: a XVII. század elején, Scarron, Cyrano de Bergerac és a kezdő Corneille idejében. De ez csak múló pillanat volt, mert