Századok – 1970

LENIN ÉS A TÖRTÉNETTUDOMÁNY - Nemes Dezső: A lenini békepolitika 1095/V-VI

1106 NEMES DEZSŐ E szerződések ratifikálása szélesebbre fogja tárni a kereskedelmi kapcsolatokat, a gazdasági és műszaki együttműködés lehetőségét a szerződő felek között, tovább erősíti az NDK nemzetközi helyzetét, de az NSZK nemzetközi helyzetét is, amit egy-másik NATO partnere vegyes érzelmekkel fogad. A szerződést egyik fél sem a másik iránti udvariasságból kötötte meg, hanem azért, mert mindkét fél érdekeinek megfelel. S emellett ezek olyan szerződések, amelyek, különösen ratifikálásuk után, segítik az európai biztonság megerősítésének ügyét. De az európai béke biztosításának nélkülözhetetlen követelménye az NDK rendes, nemzetközi jogérvényű elismerése az NSZK és a többi NATO ország részéről. A Brandt-kormány etekintetben felemás állásponton van: az NDK önálló állami létét elismeri, de vonakodik attól, hogy rendes diplomáciai kapcsolatot létesítsen vele. E vonakodásában NATO partnerei is osztoznak. A szerződések megkötése, mint ismeretes, nagy ellenzést váltott ki Nyugat-Németország jobboldali politikai táborában, amely most a revansista erők expanziós céljainak nyílt hangoztatásával folytatja harcát a szerződés parlamenti ratifikálása ellen. A jobboldali tábor egy része felveti azt a követelést, hogy csak Nyugat-Berlinnel kapcsolatban kicsikarandó engedmények fejében ratifikálják e szerződéseket. Ha a Brandt-kormány a négy hatalom folyamatban lévő nyugat-berlini tárgyalásainak eredményétől teszi függővé a ratifikálást, akkor bármelyik nyugati hatalom meghiúsíthatja ezt, egyszerűen azáltal, hogy olyan követeléseket támaszt, amelyek a nyugat-berlini kérdésben lehetetlenné teszik a négyhatalmi megegyezést. S hogy Strauss és társai ebben az irányban munkálkodnak, — ez eléggé nyilvánvaló. A szovjet nyugatnémet és a bngyel nyugatnémet szerződés még ratifikálás nélkül is jelentős, de csak a ratifikálás után válhat teljes értékűvé. A politikai rendezés további lépései között pedig ott kell lennie az NDK teljes nemzetközi jogérvényű elismerésének az NSZK és a többi NATO hatalom részéről. Úgyszintén annak is, hogy az NSZK minden kétértelműség kizárásával ismerje el, hogy az 1938-as müncheni egyezmény kezdettől fogva érvénytelennek tekintendő. Bizonyos, hogy az NSZK lakosságának döntő többsége el akarja kerülni azt, hogy hazáját újabb katasztrófába vigyék, és kívánja az európai biztonságot. De az is bizonyos, hogy a revansista-nacionalista erők nagyarányú propagandája sok embert megzavar. Csak a béke erőinek együttes harca teheti ártalmatlanná a revansisták zavarkeltését és erősítheti meg a béke ügyét. Ezért szállnak síkra a kommunisták, fejlesztik együttműködésüket a béke mellett álló szociáldemokratákkal és a békés egymás mellett élés más híveivel is. Brandt-ék viszont — mint akik nem sokat tanultak a Weimari Németország sorsából — elutasítják a kommunistákkal való összefogást a revansistákkal szemben; legutóbb is olyan határozatot hoztak, amely megtiltja az SZDP szervezeteinek és tagjainak a kommunistákkal való mindennemű együttműködést. E tilalom azért született, mert az együttműködés szélesedett, fejlődött. Valószínű, hogy a tilalom nem vet ennek véget, de mindenesetre nehezíti. Brandt-ék antikommunista mivoltuk hangoztatásával versenyeznek a jobboldali pártokkal a burzsoázia támogatásáért; számukra ez fontosabb, mint az összes antifasiszta erők együttes harca a jobboldali támadások meghiúsításáért. Azonban az NSZK-ban sem az antikommunizmus, hanem csakis az összes antifasiszta és békeszerető erők együttes harca vezet a béke híveinek győzelméhez és a reakció visszaszorításához.