Századok – 1970
KRÓNIKA - Szabó Bálint kandidátusi disszertációjának vitájáról (Glatz Ferenc) 1076/IV
KRÓNIKA 1083 perspektívájáról adott véleményével sem. Úgy látszik: opponense szerint nem lett volna ellentét a két munkáspárt között akkor, ha a kommunisták helyesen tisztázták volna a későbbi együttműködés formáit. Szabó Bálint szerint: ,,a jobboldali szociáldemokrata vezetők a kommunista álláspontot és hegemóniát nemhogy teljesen, de még lényegében sem lettek volna hajlandók elfogadni". Másfelől, „ha a kommunista mozgalom minden kérdésben adekvát választ ad, akkor a kommunista álláspont és hegemónia teljes elfogadása még indokoltabb követelmény lett volna". A jobboldali szociáldemokraták azért utasították el a kommunista hegemóniát, mert elutasították a proletárdiktatúra minden formáját , a vezetés baloldali szárnyának és a tömegek közeledésének pedig nem az volt a feltétele, „hogy egy határozat zárórésze fenntartotta-e a »Szovjethatalomért« jelszót", amit egyébként a gyakorlatban teljesen levettek a napirendről, hanem az, hogy a párt a napi küzdelmek során milyen politikát folytatott. Egyébként is felvetődik a kérdés: „lehet-e más perspektíva alapján együttműködni, lehet-e és lehetett-e a szociáldemokrácia távolabbi helyét és szerepét más elvi alapon elképzelni?" A Tájékoztató Iroda alakuló ülésével kapcsolatban Szabó Bálint kitért a nemzetközi irodaiémban uralkodó álláspontokra. Több munka — mondotta — eltúlozza az értekezlet negativ vonásait, sőt egyesek ettől számítják a kommunista mozgalom szektás fordulatát. Megítélése szerint — mint ezt a magyar delegáció anyagai és a PB állásfoglalása is bizonyítják — az értekezlet ösztönzést adott a megtett út elvi tisztázására, s noha mindez nem jelenti azt, hogy 1947 szeptembere után nem voltak a párt elméleti és gyakorlati tevékenységében joggal bírálható vonások, a népi demokratikus fejlődés szülte formák és módszerek felszámolása csak 1948 nyarán kezdődött meg. Vészi Béla véleményével kapcsolatban kitért azokra a szubjektív véleményekre, melyek múltunk megismerésében egyoldalúan a negatívumok kiemelését tartják fontosnak. Egy időben a múlt hibáinak feltárása során bizonyos egyoldalúság e'kerülhetetlen volt, de az idő megköveteli, hogy ma már „a történelmi fejlődés összetettebb ábrázolására törekedjünk", örül, hogy Lackó Miklós a disszertáció egy részére, Vészi Béla pedig annak egészére ezt jellemzőnek mondja. Lackó Miklós azon észrevételével, hogy nem mutatja meg a disszertáció az 1948-49-es fordulat ideológiai előzményeit, azért sem érthet egyet, mert az egész disszertáció bizonyítja: a fordulatban mennyire szerepet kapott az elméleti munka fogyatékossága, a proletárdiktatúra dogmatikus értelmezése. A Kállay-koimány értékelésében sem ért egyet opponensével: a kormány szerepének bemutatását nem az antifasiszta világkoalíció, hanem a párt szempontjából tartotta feladatának. Azért ismertette a pártnak a Kállay-kormánnyal kapcsolatos álláspontját kritika nélkül, mert a fő irányvonal tekintetében ez helyes volt. Lackó Miklós tehát azt veti fel: helyes volt-e ez az irányvonal. Szabó Bálint ismét kitért azokra a történelmi érvekre (a kommunista mozgalom üldözése, „a diktatúra fenntartása"), melyek szerinte bizonyítják: a kormány „a hitleri Németország legközvetlenebb kiszolgálója volt". A magyar párt 1919 utáni ideológiai nézeteinek kidolgozása, valamint a szociáldemokratáknak a fasizmussal kapcsolatos álláspontjuk bemutatása — nem volt feladata. Ezért sorolhatók ezek — mint Lackó Miklós mondotta — a „kevésbé kimunkált" részek közé. Vészi Béla észrevétele — hogy ui. külön részben kellett volna foglalkoznia a népi demokrácia elméleti ismérveinek összefoglalásával — csak részben jogos. Az utolsó fejezet lényegében ilyen jellegű összefoglalást tartalmaz. Szerinte inkább a többpártrendszer egyes kértléseivel kellett volna többet foglalkoznia: a többpártrendszer időelőtti felszámolása hiba volt. Szabó Bálint ezután röviden kitért a hozzászólásokra is. Egyetértett Nemes Dezsővel mind a Kállay-kormány, mind a baloldali szociáldemokraták ,,híd-koncepciójának" értékelésében; ez utóbbi engedmény volt a jobboldalnak, s nem útja a napirenden levő szocialista fejlődésnek. Mód Aladárnak az 1940 — 47. évi fejlődést pozitívnak minősítő megjegyzésével teljesen egyetért, nem ért egyet azzal, hogy már 1947-ben kezdték felszámolni a pártdemokráciát. Nem egy elképzelt ideális pártdemokráciából kell kiindulnia az értékelésnek, hanem a magyarországi viszonyokból, a párt tömegjellegéből. — Nem értett egyet Nagy Ferenc értékelésével sem: noha a kisgazda centrum vezéralakja bizonyos mértékig szemben állott a volt horthysta szélsőjobboldali körökkel, mégiscsak helyet adott pártjában az ellenforradalmi erőknek, vállalta pártja valamennyi erejének képviseletét, hogy az ország ne a szocializmus irányába menjen. Szerinte a pártnak a kisgazdákról adott korabeli értékelése helyes volt, „mert ha nem lett volna helyes, akkor valójában a párt politikája 1945-től kezdve súlyos hibákkal küzdött volna". — Mód Aladár 1947-es cikkét lehet, hogy félreértette, de hiányosságnak kell tartanunk, hogy annak idején nem oldották fel azt az ellentétet, melyet a népi demokrácia és a proletárdiktatúra között véltek fennforogni. 17*
