Századok – 1970

KRÓNIKA - Szabó Bálint kandidátusi disszertációjának vitájáról (Glatz Ferenc) 1076/IV

1082 KRÓNIKA rehajtása, a híd-konoepoió nem a szocialista forradalom ügyét viszi előre", még ha hangsúlyozza is a szovjet-barátságot. Majd a Kállay-kormány politikája egészének megítélését illetően fejtette ki azon véleményét, hogy a disszertáció helyesen ábrázolja azt úgy, mint a németek kiszolgálóját. Végül arra figyelmeztetett hogy a Komintern 1939-es állásfoglalását a nópfrontpolitikával kapcsolatban nem szabad szimplifikálni. A jogos és szükséges kritikai észrevételek mellett figyelembe kell venni azt a körülményt, hogy az egységfrontpolitikát rendkívül nehezítette az a szovjetellenes hadjárat, amt'l yet a II. Internacionálé minden pártja folytatott a szovjet—német megnemtámadási szerződés megkötése kapcsán. Mód Aladár egyetértett azzal, hogy az 1946 — 48 közti időszakot a hibák ellenére is „történelmünk addig talán legeredményesebb korszakának kell tekintenünk". Utalt az MSzMP 1962-es határozatára, mely feltárta, hogy a Rákosi —Gerő csoport tevékenységében már kezdettől fogva érezhető volt a tendencia: a tényleges döntés a leglényegesebb kérdésben a külföldről hazajötteket illeti meg. A dogmatikus elhajlás véleménye szerint 1946, 47-ben kezdődött, amikor letértek a III. kongresszus irányvonaláról. Az 1947-es választások eredményeiben már benne volt azon politikai hibák hatása is, melyeket a párt a kisgazdapárttal szemben elkövetett. Rákosinak sok mindenben igaza volt, de az 1947. évi helyzet — így Nagy Ferenc és Kovács Béla — értékelésében nem. Egyetért Betlen Oszkárral abban, hogy a főveszély nem mindig a szélsőjobb, de így sem változik a lényeg: Nagy Ferenc és Kovács Béla 1946-ban és előtte sem volt szükségképpen fő ereje és exponense az imperializmusnak. (Utalt Nagy Ferenc Nyugaton-maradásának ismert körülményeire, s arra a tényre, hogy a pártközi tárgyalásokon Nagy Ferenc nem volt általában vagy egészében a bankok államosítása ellen.) De különösen nem kívánta az imperializmust támogatni a parasztság zöme. — Szakasits „híd-koncepciójában" egy szélesebb alapra támaszkodás lehetőségét látták annak idején, s hittek is benne, hogy „az egész néppel léphetünk előre fokozatosan". A népi demokrácia és a proletárdiktatúra viszonyának tisztázása szempontjából a dolog lényegét abban látta, hogy a széles közvélemény és a lakosság többsége előtt a proletárdiktatúra annak adott történeti formájával fonódott össze, s ezt nem lehetett máról-holnapra áthidalni. „A népi demokrácia lényege az — mondotta —, hogy munkás-paraszt demokratikus diktatúra, de olyan, amely átmenetet képvisel, átmenet a szocializmusba, a munkásosztály politikájának, a szocialista politikának egyre teljesebb érvényesülésével." Válaszában Szabó Bálint először a Lackó Miklós által felvetett módszertani problémákra tért ki. Elmondotta, hogy e problémákba maga is belebotlott munkája során, mivel járatlan utakon kellett haladnia. Opponensei úgy ítélik, hogy a logikaielméleti és a történelmi elemzések aránya dolgozatában többé-kevésbé megfelelő. Nehezebb volt helyzete az elméleti igényű megállapítások értékelésénél. Egy-egy nagyobb korszak elméletileg alátámasztott stratégiai elgondolása, a pillanatnyi világhelyzet, a taktikai követelmények bonyolult viszonyában nehéz megállapítani: politikai irányvonal magyarázatával találkozunk, vagy „a szocializmusba való átmenet új útjainak kimunkálására irányuló tényleges törekvéssel". Ha a közvetlen politikai meggondolásoknak nagy szerepet is tulajdonítunk, le kell szögezni: ezek a megállapítások „a legtöbb népi demokratikus országban többet jelentenek mint egy adott politika, vagy egy kényszerű taktika ideologikus magyarázatát". Egyetért Lackó Miklós megjegyzésével: a taktikai lépések nem követelték meg 1939 őszén a népfront-politika megtorpanását, s helytelen, hogy 1945 után háttérbe szorult a párt szemléletében a népi hatalmi szervek jelentősége. Lackó Miklósnak a pártpolitikai döntések és a történeti szükségszerűség viszonyát illető megállapításával egyetért, konkrét példán történő kifejtésével viszont már kevésbé. Opponense azon megjegyzésével, hogy gondolatmenetét több helyütt nem viszi töretlenül végig, s helyenként akaratlanul is a múlt igazolója lesz, csak részben ért egyet. Az első részt, ha Laekó Miklós konkrét példával nem is támasztja alá, elismeri, az „igazolást" viszont visszautasítja. „Helyenként nem akaratlanul, hanem nagyon is tudatosan igazolom — hogy ennél a kifejezésnél maradjak — a múltat", mondotta Szabó Bálint. Ha Lackó Miklós arra gondolt, hogy „indokolatlanul" igazolja a múltat, abban természetesen vitatkoznia kell. Ezzel kapcsolatban a következő konkrét példákra tért ki. A VII. kongresszus idején nem a „demokráciából" a szocializmusba való átnövés szerepelt napirenden, hanem a polgári demokratikus jogok védelme, a fasizmus elleni harc. Ezért Lackó Miklós azon észrevétele, hogy a szovjet út egyedüli útként való megjelölése gátolta volna a népfrontpolitika kifejlődését, nem fogadható el, mint ahogy disszertációjában is arról írt: „bizonyos, a szocializmusba való átmenettel kapcsolatos kérdések kimunkálatlansága nem befolyásolta a fasizmus elleni harc irányvonalának kidolgozását, a harc kibontakozását". Nem ért egyet Lackó Miklósnak a pártok együttműködésének