Századok – 1969

Történeti irodalom - Nizsalovszky Endre–Lukácsy Sándor: Eötvös József levelei Szalay Lászlóhoz (Ism. Antall József) 1220/V–VI

1220 TÖRTÉNETI IRODALOM korporációba tömörültek, amit felsőbbségük azért vett szívesen, mert a munka pontos, lelkiismeretes végzésének biztosítékát látta a szervezkedésben. Példaképpen a nagyszombati plébániatemplomi oltárosok munkakörének szabályozására hivatkozunk, amelyet Sánkfalvi Antal nyitrai püspök (1492) még mint esztergomi érseki vikárius és pozsonyi főesperes foganatosított. Rendelkezése szerint a plébános ,,a székesegyházak ós társas káptalanok mintájára" jelöli ki, mikor kerül soi' az egyes oltárigazgatókra, ami a testületnek káptalanhoz hasonló jellegét bizonyítja (Történelmi Tár, 1904. 163. sk. 1.). Amelyik városban több templom volt, ott az altaristák valamennyien egyetlen testület tagjai lettek, élükön évenkint választott elöljáróval. Sopronban a XV. században Fraternitas presbiterorum, Bruderschaft der Priester vagy egyszerűen Priesterzeoh volt a szövetkezés neve. Nem ugyan ez, de más plébániák és papi csoportok, mint a 24 szepesi város plébánosának testülete könyvtárral is rendelkeztek. Az utóbbit 1405-ben alapította meg a leibici plébános és utóda, azután egy iglói kápolnamester és a lőcsei Szt. György-kápolna igazgatója. Ily példák alapján joggal tételezhető fel, hogy a budai királyi palota említett teológiai könyvei a királyi káplánok könyvtárába tartoztak. Ez a gyűjtemény, ismét analógiákból következtetve, a fraternitas tagjainak adományából, hagyatékából gazdagodhatott, ami megmagyarázza, hogy állománya nem kódexekből, hanem nyomtatott művekből állott. Felderítésre váró jelenség viszont, miért találhatók benne egyházjogi munkák. A könyveket ugyanis tulajdonosaik általában azért vásárolták meg, mert azokat gyakorlati okokból nem nélkülözhették. A királyi káplánok, mivel nem folytattak lelkipásztori tevékenységet, s még kevésbé működtek mint egyházi bíróságok tagjai, nem jutottak oly helyzetbe, hogy jogi tanultságra egyáltalán szükségük legyen, ily könyvekre tehát pénzt nem is adtak ki. Mindezen s más még felvetődő kérdésekre a könyvek szokásos bejegyzései nyújthatnak felvilágosítást. Ezek az egykori tulajdonosok nevét remélhetőleg éppen úgy elárulják, mint azt is, hogy melyik volt a testület, amelynek könyvtárává állottak össze. Az izgalmas kutatás középkori művelődésünk egyik érdekes epizódjának felderítésével kecsegtet. Úgy tudjuk, hogy Csapodi elhatározott terve а feladat elvégzése. Munkája, ha nem is fog a Bibliotheca Corviniana állományához hasonló kódexeket napfényre hozni, alkalmas lesz kultúránk sokrétűségét érzékeltetni s újból rádöbbenteni az olvasót a veszteségre, amely Magyarországot állami önállóságának elveszítésével órte. MÁLYUSZ ELEMÉR NIZSALOVSZKY ENDRE-LUKÄCSY SÁNDOR: EÖTVÖS JÓZSEF LEVELEI SZALAY LÁSZLÓHOZ (Irodalomtörténeti Füzetek 55. szám. MTA Irodalomtörténeti Intézete. Budapest, Akadémiai Kiadó. 1967. 259 1.) Az irodalomtörténetnek és a történettudománynak egyaránt nagy szolgálatot tett Nizsalovszky Endre, amikor — Lukácsy Sándor közreműködésével — közzétette Eötvösnek Szalay Lászlóhoz írott leveleit. Helyet kapott a kötetben az eddig elveszettnek hitt, magántulajdonban (Szalay László unokája, Rudán Arnadéné Havas Margit, illetve halála óta Rudán Pál tulajdonában) levő 43 levél mellett a Széchényi Könyvtár kézirattárának még publikálatlan, illetve a Szalay Gábor által 1942-ben (Irodalomtörténeti Közlemények) publikált 6—6 levél is. A gyűjteményes kiadást az Eötvös Összes Művei 20. kötetében már megjelent, Széchenyi Istvánhoz írt levelének mellékletekónt közölt levélrészlet Szalayhoz, valamint az Akadémiai Könyvtár kézirattárában őrzött naplójegyzetek és az Utóhangok fejezetbe sorolt későbbi írások teszik teljessé. Eötvös életművében szinte elválaszthatatlan egymástól a szépíró és a „közíró", az állambölcselő és az államférfi tevékenysége. Elválaszthatatlan, mert egy nagy egyéniség életprogramjának volt gyümölcse mindegyik. Lenyűgöző erények és meglepő hibák váltogatják egymást a nagy ívű pályán. Nem egyszer szárnyaló poétának tűnik a politikai irodalomban és unalmas tanulmányírónak a szépirodalomban, pragmatikus kormánypolitikusnak az elméleti műveiben és elmélkedő állambölcselőnek a gyakorlati politikában. E nagy ellentmondás azonban a sokoldalú emberek tulajdona, egv olyan emberé, aki összegezője és iránymutatója tudott lenni saját kora irodalmi és politikai életének. Szalayhoz írott leveleinek történeti forrásértékét éppen az adja meg, hogy bizalmas szándékkal és nem a nagyvilág számára készültek. Kendőzetlenül adja elő bennük gondolatait, amihez csak naplójegyzeteit hasonlíthatjuk. Barátságuk egyike a történelem embert formáló, agyat serkentő férfibarátságainak, amire példát találunk a politika, a zene, az