Századok – 1969

Tanulmányok - R. Várkonyi Ágnes: Historiográfiai törekvések Magyarországon a XIX. században 939/V–VI

HISTORIOGRÁFIAI TÖREKVÉSEK MAG VARORSZÁGON 941 Ha pedig nem, akkor 1924-ben, mikor letette a tollat, azzal kellett Tagányinak számotvetnie, hogy a hazai történettudomány tekintélyeinek múltszázadi véleménye négy évtized alatt historiográfiai koncepció lett. Az 1920-as évek elején ugyanis, mikor néhány ttírténettudós meghirdeti Magyarországon a történettudomány új szellemtörténeti programját, a jövő mögé felvázolják a múltat, a hazai históriaírás 1919-ig ívelő történetét. A kérdésre, amit annakidején Tagányi kis cikke exponált, csak most kísérel meg átfogó feleletet adni Szekfű Gyula, Hóman Bálint, Thienemann Tivadar és még sok jeles tekintély. Megállapítják, hogy historikusaink, akik átadták e kornak a magyar nemzet bíborban és vérben tündöklő történetét, nem egyetemes történetszemléletek iránytűjével, hanem a ,,nemzeti eszme" világánál tárták fel a múltat. Munkásságukon az angol, a francia vagy a német történetírás hatása ismerhető fel, de mélyreható, jövőbemutató nyomokat csupán az utóbbi hagyott. Ez felelt meg leginkább a múlt századi, atillába öltözött historikusok „nemzeti érzület"-ének, „józan magyar" szellemének. A nemzeti idealizmusnak, mely megvédte őket például a pozitivizmus világnézeti befolyásaitól. Akiket pedig jobban magával ragadott ez a történetszemlélet, azok a magyar történetírás nagy kitérőin tévelyegnek, vagy zsákutcába jutottak. Tagányinak és más történetíróknak — mint Acsády Ignácnak, Márki Sándornak, Marczali Henriknek, Angyal Dávidnak munkássága részleteiben nagyon értékes, hasznos, de hagyományok nélkül való és jövője sincs. A nemzet történeti gondolkozása, történeti tudata nem fogadta be a lényétől idegen szemléleteket.4 Tíz év alatt, 1920- 1930 között kristályosodott ki ez a koncepció a magyar történetírás történetéről több szellemtörténeti igénnyel megfogalmazott tanulmányban. Elemei azonban nem most jöttek létre, hanem társadalmi és tudományos fejlődésünk során jóval korábban alakultak ki, mint történettudományunk önértékelő rendszerének fontos alkatrészei. Hiába erősítették meg azonban a régiek véleményét az akkoriban legelőkelőbbnek mondott tudományos műszerekkel, a szellemtörténet érveivel, a vitát nem sikerült lezárni. Sőt az oly nagyigényűnek vázolt koncepció hihetetlenül gyorsan szétporlott, s az új kérdésekből még mindig a fiatal Tagányi türelmetlen hangja szólt: — Hol álltunk hát múltunkról és a történelemről alkotott véleményünkkel Európa népei között olyan fontos korszakban, mint a XIX. század? Csakhogy akkor a kérdés sokkal súlyosabban hangzott, mint fél évszázaddal ezelőtt. Már sokan voltak, akik másként látták történettudományunk múltját, mint a hivatalos tekintélyek. Nemcsak, mert merték másként látni, hanem, mert korparancsolta felelősségérzet kényszerítette őket végre valahára megkeresni múltunkban a demokratikus nemzeti hagyományokat, a reális önismeret és az egyetemes gondolkodás emlékeit. Száz év mulasztását azonban már nem lehetett behozni. Hiányzott a történetírásunk históriájában eligazító kézikönyv, nem volt átfogó korszerű monográfia, s a történetírás egyetemes útjait áttekintő vaskos külföldi köte-JVö.: Thienemann T.: A pozitivizmus és a magyar történettudományok. Minerva, 1922. I. Szekfű Gy.: Faji sajátságaink a gazdaságtörténet világánál. Minerva, 1922. I. Szekfű Gy.: Politikai történetírás,Hóman В.: A történelem útja, A magyar történetírás új útjai. Bpest. 1931 (MTÜU). Vö.: Hóman В.: Tagányi Károly (1924). Napkelet, [1924] 189—190. 1.