Századok – 1969

Tanulmányok - R. Várkonyi Ágnes: Historiográfiai törekvések Magyarországon a XIX. században 939/V–VI

940 В. VARKONYI AGNES helyzetünkből s a közlekedés nehézségeiből kimagyarázható".1 Panier Gyula már korábban kifejtette ezt: „Hozzánk a nyugati társadalmak eszméir institutiói, csak gyöngén, mint a hullám legutolsó gyűrűje — és akkor érkeznek rendesen, midőn hazájukban már idejüket múlták, s újabb eszméknek készülnek helyt engedni . . . ennek köszönhetjük, hogy sok dolog ini Franciaországot alapjaiban megingatta, mi a nyugat nemzeteit, mint a vallásos kérdések, majd őrültségig fölizgatta: nálunk aránylag igen simán, igen csendesen folytak le; köszönhetjük, hogy sokkal többet megtartottunk nemzeti sajátosságainkból, sokkal inkább kelet népe maradtunk, mintsem maradhattunk volna, ha az európai eszmék inváziójukban egész erejükkel lépnek fel körünkben."3 S hogy mit értenek a „nemzeti sajátosság"-on, ahhoz akkoriban már kétség nem férhetett. Csupán arról folyt vita: a rendi függetlenségért harcba szálló nemesek zászlói alatt, a XVII. század gondolatvilágában növekedett fel ez az eszme vagy ama főuraknak és főpapoknak volt igazuk, akik Bécs árnyékában a kétfejű sas szárnyai alatt őrizték meg azt a nyugat-európai forradalmi tanok inváziójával szemben. A gazdag érvanyag legfőbb tanulsága mai nyelvre lefordítva talán így hangzanék : „Nyugalom uraim! Minket magyar mivoltunk megvéd mindavval szemben, ami a nyugatra tekintőt annyira nyugtalanítja. Nem légbőlkapott vélekedés ez, hanem olyan igazság, mit maholnap ezeréves történelmünk bizonyít. Kár tehát minden igyekezet ennek ellenkezőjét bizonyítani be." Mai tudásunk alapján világos, hogy a hazai történettudomány e nagy tekintélyei alaposan tévedtek. Történelmünk bizonyította be, hogy Magyarországra is az egyetemes társadalmi fejlődés törvényei érvényesek. De nem tudjuk, hogy az itt idézett vitában vajon kinek volt igaza, Tagányinak-e vagy a józan idősebbeknek. Tagányit elismerés illeti, hiszen nem mindennapi bátorság kellett ahhoz, hogy a 80-as évek konzervatív, feudális légkörében egy fiatal, kezdő történetíró szembeszálljon a tudománypolitika országos tekintélyeivel. De vajon hevessége nem ragadta-e túlzásokra? Nem ő vált-e romantikus álmodozóvá, mikor arról beszélt, hogy minden ország, s így Magyarország is, az eszméket és gondolatokat a maga talajáról termelte ki, csak korlátolt felfogásunk miatt nem ismerjük fel azok rokonságát az általános európai eszmékkel, s azért hisszük, hogy kintről hozták be mintegy évszázados elmaradással. Hiszen ma már közismert tény, hogy nem a gondolatokkal maradtunk el, hanem a tényleges fejlődésben. Amit nyugaton a nagy francia forradalom megoldott, a polgári átalakulást, azt nálunk többszöri nekifutással sem sikerült sokáig végérvényesen megvalósítani. Programként az 1830-as évek tűzik napirendre, a munka nagyját az 1848 49-es forradalom és szabadságharc végzi pl, de 1918 191.9 forradalmainak, sőt a napjainkig ható nagy átalakulásnak is még feudális maradványok eltakarításával is kellett vesződnie. Tudományos életútjának vége felé talán Tagánviban is felébredt a kétség: tévedett, mikor fiatalos lelkesültséggel azt állította, hogy a nemzetek gondolkozása nem az országhatárok közé zártan alakul ki, hanem egyetemes nagy törvényszerűségek szabják meg irányait. Hiszen pályájának végén látnia kellett, hogy ő maga a magyar történettudomány útjainak a szélére szorult, mindazokkal a kevesekkel együtt, akiknek munkásságán a társadalomtörténeti, egyetemes igényű szemlélet hagyott nyomokat. 3 Tagányi : Századok, 1884. 494. 1. 3 Pauler Gy. ismertetése Hajnik egyetemes jogtörténetéről. Századok, X. [1876] 70—71. 1.