Századok – 1969
Történeti irodalom - Pozsarszkaja; Sz. P.: Szocialiszticseszkaja Rabocsaja Partija Iszpanii (Ism. Jemnitz János) 783/IV
783 TÖRTÉNETI IRODALOM SZ. P. POZSARSZKAJA: SZOCIALISZTICSE SZ KAJA RABOCSAJA PARTIJA ISZPAMI. 1931—1939 (Moszkva, Nauka. 1966. 225 1.) SPANYOLORSZÁG SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRTJA. 1931 — 39 A könyv alighanem egyike a spanyol szocialista pártról megjelent legalaposabb és legsokoldalúbban alátámasztott feldolgozásoknak. Pozsarszkaja nemcsak részleteiben, hanem a fő vonalakat illetően is sok újat nyújt, megállapításai, következtetései szolidak, a tényanyagra támaszkodnak. Mindenekelőtt a szerző bevezető szavait idézhetnénk általános felfogására: Pozsarszkaja szerzői előszavában ugyanis hangsúlyozza: Spanyolországban a XX. sz. egész eddigi menetében éles osztály-politikai harcok zajlottak le, s ennek során a spanyol szocialisták sokszor radikális nézeteket vallottak — 1933-ig azonban lényegében a kontinens többi szociáldemokrata pártjaihoz hasonló politikát folytattak. A változás ezután következett be, amikor a spanyol reakció agresszivitásával szemben a munkásegység ós népfront eszméje hódított tért. Pozsarszkaja ennek az általánosított megfigyelésnek megfelelően teszi gondos elemzés tárgyává a párt 1933 előtti politikáját is. így visszapillant Primo de Rivera hétéves katonai diktatúrájának korszakára, illetőleg a szocialistáknak annak idején tanúsított magatartására. Aláhúzta, hogy a párt és a szakszervezeti vezetés (Caballero) hosszú ideig támogatta a tábornok korporativista ipari-szakszervezeti politikáját, amit csak kevesen elleneztek (elsősorban I. Prieto). E felfogása nyomán a szocialisták el is szigetelőd -tek mind az anarchistáktól és szindikalistáktól, mind a kommunistáktól és a polgári köztársaságiaktól. A helyzet csak 1927— 1928-ban kezdett módosulni, amikor a pártkongreszszusokon a küldöttek mind növekvő tábora követelte a szakítást a diktatúrával. A párt azonban még hosszabb ideig nem csatlakozott a diktatúraellenes köztársasági blokkhoz. Ebben az alapkérdésben a szocialista párton belül a következő főbb csoportosulások jöttek létre: Besteiro (a párt elnöke) és a szakszervezeti vezetők befolyásos köre (T. Gomez, Saborit) ellenezték a polgári köztársaságiak támogatását, mégpedig azon érv alapján, hogy a köztársaság a polgárok belügye, a munkásszervezeteknek más feladataik is vannak. A párton belüli másik póluson Indalecio Prieto és Fernando de los Rios, s még néhány értelmiségi állott, akik személyükben már amúgyis kapcsolatba léptek a köztársasági blokk-kai, s fáradhatatlanul érveltek amellett, hogy az egész pártnak is ezt kell tennie. A két markáns csoportosulás között mintegy a mérleg nyelvét képezte Caballero ós köre. Caballero kezdetben inkább a szövetség ellenében lépett fel, 1930 őszén azonban véleménye megváltozott, s Besteiróval együtt a köztársasági felkelés hallgatólagos támogatóivá lettek, s csak a szakszervezeti vezetők közül hangoztatták egyesek ellenvéleményüket. A köztársasági felkelés végül elmaradt, a tömegmozgalmak, a gazdasági válság és az uralkodó osztályok belső ellentétei azonban alámosták előbb a diktatúrát, majd a monarchiát, s így a köztársaság „vértelenül" győzött. E ponton újra szőnyegre került a régi kérdés: részt vegyen-e a szocialista párt a polgári köztársaságiakkal az új kormányban vagy sem. A vita — miként Pozsarszkaja kimutatja — sok tekintetben a régi erővonalak mentén szakadt fel. A többség végül úgy döntött (Prieto és Caballero ekkor közös frontot alakított), hogy egyelőre támogatni kell a kormányt. Pozsarszkaja ehelyütt aláhúzza: az országban ós a parlamentben nagy részben éppen a szocialistáknak volt köszönhető, hogy egy messzemenően demokratikus alkotmányt sikerült elfogadtatni. Az alkotmánynak azonban árnyoldalai is voltak: egyfelől olyan illúziókat keltett, mintha Spanyolország már ténylegesen ,,a dolgozók államává" alakult volna, másfelől lehetőséget nyújtott arra, hogy a közszabadságokat éppen a köztársaság védelmében felfüggesszék — amivel csakhamar éltek is, mégpedig a munkásság és agrárszegénység rovására. Ez azután megújuló meghasonlásokat váltott ki a szocialista pártban ós a szocialista szakszervezetekben, ahol sokan a tömegek nyomorúságos helyzetére, valamint arra hivatkoztak, hogy még a kormány által meghozott reformokat (földreform stb.) sem hajtják végre. A szocialistáknak a pártpolitikai viharok mellett olyan kérdésekkel is szembe kellett nézni, mint az agrárkérdés és a nemzetiségek autonómia törekvése. Az agrárkérdésben a pártkongresszuson olyan többségi vélemény alakult ki, hogy a nagybirtokokat természetszerűen ki kell sajátítani, de a gazdasági ós társadalmi szempontok miatt ezeket helytelen lenne szétosztani, ehelyett a kollektív szövetkezeti megoldást jelölték meg célravezetőnek. A nemzetiségek ügyében nem döntöttek, a vitában az osztályszempontok egyedüli érvényességét hangoztatták, s az állásfoglalást elhalasztották, míg a közvetlenül érdekelt katalán szocialisták le nem szögezik álláspontjukat. Ennek elhangzása után
