Századok – 1969
Vita - Kovács Endre: A reformer a forradalom viharában 738/IV
740 KOVÁCS ENDUE El kell oszlatni tehát az esetleges illúziókat Széchenyi valamiféle elvi átállásáról. Erre egyébként világosan utal a szerzó is: Széchenyi nem tagadta meg teljességgel korábbi önmagát azzal, hogy a forradalom kérdésére igennel válaszolt, csatlakozott az ellenzékiekhez, igazat adott március 14-ón az országgyűlés nyilvánossága előtt Kossuthnak, helyeselto az alkotmány kiszélesítését. Látja Spira a kettősséget Széchenyi lelki világában: a remény és a kétségbeesés szüntelen váltakozásait. Nem siklik át teljesen észrevétlenül Széchenyi Naplóinak kétségbeesett sorain, de amit belőlük kiolvas, inkább rokon a szerzőnek Széchenyi önlegyőzósével kapcsolatos előzetes koncepciójával, mintsem magával az élő, magát vallomásaiban megörökítő Széchenyivel. A francia mondás, mely szerint C'est le ton qui fait la musique, ez esetben alkalmazható a történészre: a tónus az, ami megtéveszt, ami Széchenyi lelkiállapotát bizakodóbbnak festi, mint volt a valóságban. Igazuk van azoknak, akik Spirával szemben úgy vélik, hogy ama márciusi napokban, amikor Széchenyi valóban aktívan részt vesz a forradalmi előkészületekben a nappaljai tele vannak eseménnyel, cselekvéssel, a nagy reformer lelkében olyan belső meghasonlottság uralkodott, mely mégis csak arra mutat, hogy amögött a tudatos vállalás mögött, amelyről Spira szól, a reménytvesztett ember ide-oda szakgatottsága, végletekből végletekbe való sodortatása a lényeges jelenség. Spira mindezen szépít egy kicsit, mert ő egy más Széchenyit szeretne láttatni; egy Széchenyit, aki legyőzte önmagát, aki, ha átmenetileg is ós telve kétkedéssel a végső kifejlés felől, aJEorradalom igézetébe szédül, felismeri a forradalmi tábor igazát és személyesen is ki akarja venni részét a harcból. Ezért tompítja Spira Széchenyi rikító színeit, ezért simítja el hullámzó-kavargó hangulatait. Nem volna nehéz a Széchenyi-idézetekből egy ellenlistát összeállítani, mely végső analízisben vitathatatlanná tenné, hogy Széchenyi a legnagyobb aggodalommal nézett mind a saját jövője, mind a forradalom kimenetele elé. Naponta új jeleit látjuk ennek a mélyről jövő hitetlenségnek: Széchenyi nem függesztette fel véleményét a liberális tábor egyes vezetőiről, és amikor Batthyány felkeresi és rábírja a csatlakozásra, első érzése az, hogy most írta alá a halálos ítéletét. A forradalom kezdettől fogva a biztos pusztulás képét idézi elébe. S hogy ő akarja gyorsítani? Spira nyomatékkal idézi azt a beszélgetést, melyet Széchenyi Károlyi Györgynóvel folytatott, kinek arra a megjegyzésére, hogy a forradalom túl gyorsan halad, Széchenyi azt válaszolta, hogy „Előre, előre, amilyen gyorsan lehet !" Spira ennek a beszélgetésnek a lényegét hagyja ki, s ezzel más lesz a szavak értelme. Széchenyi ugyanis az arisztokráciát vádolja a forradalom kitöréséért, mint mondja, ő nem akarta ezt a gyors tempót, az arisztokrácia vitte erre az útra az országot, de most már nem lehet más feladat, mint hogy jó kocsis módján átvezessék a veszélyen, s talán a völgyben megáll. Széchenyi a maga részéről rettegve gondolt a forradalom minden várható fejleményére: a hazai politika radikalizálódására és a bécsi udvar ellenakcióira egyképpen. Azok a napok, melyeket Spira mint Széchenyi viszonylagos megnyugvásának napjait rajzol meg, a Napló bejegyzései szerint Széchenyi félelmeiről tanúskodnak. Március 20-án Kovács Lajos valóban arról ad hírt, hogy Pesten minden csendesen van, de délután már ezt olvassuk: minden oda van. Spira a mondat második felét egyszerűen elhagyja. A Napló rémképekről beszél: a fúriák, melyeket Batthyány és Kossuth felélesztettek, ellenük fordulnak; és ezek a fúriák már Széchenyit is fenyegetik ostoraikkal. Pedig б nem akart bosszút, még ambíciója sem volt; pusztán reformer volt, aki nem heccelt (márc. 22.). 23-án a fúriák már feléje közelednek; elvállalta a miniszterséget, bizonyos, hogy ezért kés alá kerül. S amikor Batthyány felolvassa a miniszterek névsorát, az ő nevénél tör ki a legnagyobb taps. Széchenyi pedig megsemmisítve érzi magát. Március végén a Napló tanúsága szerint Széchenyi éppenséggel távol volt attól, hogy növekvő reménykedéssel tekintsen a forradalmi események elébe. A Pestről érkező némiképpen megnyugató hírek ellenére úgy látja, hogy a bajok csak ezután jönnek: őt Kossuthtal együtt fogják felakasztani, Vasvári guillotineről beszél, a pónzválságnak be kell következnie s ez tönkreteszi a kormányt, maga Kossuth pedig azt mondta Vasvárinak, hogy „ki Pesten nem engedelmeskedik, függni fog". Arra a sóhajra, hogy a forradalmat fel kell tartani, azt kérdezi: de meddig? Majd jön a morális magábaszállás: ő"ezt a forradalmat nem akarta, az ő patriotizmusában nem volt tisztátalan gondolat, ő reformer volt. E gondolatok szüntelenül gyötrik Széchenyit, a lavinát feltartóztathatatlannak látja s előtte nem kétséges, hogy az út végén Magyarország teljes pusztulása mered elé. Spira úgy látja, hogy ezek a félelmek — melyeket a nyugtalan éjszaka velejáróiként ő többnyire csak meg-megemlít, de sehol sem hangsúlyoz nyomatékkal — március 19. után már nem egy esetleges népfelkeléstől erednek, hanem a bécsi udvar retorziójától való aggódással kapcsolatosak. Milyen másképpen vallanak erről Széchenyi március 23-i feljegyzései! Akinek valamije van, nem fog természetes halállal halni — jósolja itt, s ez aligha értelmezendő másként, mint a nép haragjától való félelemként. Es amikor Széchenyi a kerületi gyűlésen eltépi Tarnóczy-nak az 1848-as jobbágyfelszabadítást korlátozni hivatott javaslatát, e gesztus mögött is ott munkál az a gondolat, hogy
