Századok – 1969
Vita - Kovács Endre: A reformer a forradalom viharában 738/IV
A REFORMER A FORRADALOM VIHARÁBAN 739 hogyan folyt bele Széchenyi a szabadságharcba, a politikai és gazdasági életbe. A cím nem valami szerencsés, mert tautológiai íze van: hiszen „1848 Széchenyije" már jelzi, hogy miről lehet szó a könyvben. Dehát a címadás a szerző dolga, fontosabb számunkra, hogyan látott a feladathoz, a gazdag Széchenyi-irodalom után mi újat hozott, miben áll munkájának az a „problematikussága", mely a történész szakköröket akkora óvatosságra kónyszerítette a szerző módszerével szemben. Köztudomású, hogy Spira immáron két évtizede 1848 legjobb hazai ismerői közé tartozik, ő készítette el a mindmáig legfrissebb összefoglalást a szabadságharc és a forradalom történetéről és a szintézis mellett a részletekben is sok újjal gazdagította a forradalmi évekre vonatkozó ismeretünket. Tárgyismerete tehát eleve biztosíték arra, hogy a történelmi események pontosabb meghatározásával nem lesz hiba. Emellett a szerző ama ritka történészeink közé tartozik, akiknek stílusa is olvasmányosan vonzó, saját nyelve, még hozzá világosságra, precizitásra törekvő, helyenkint nagyon is pallérozott nyelve van. Tárgyismeret és vonzó előadásmód azonban — bármily szép tulajdonságok is együtt — még nem elegendők a történész-munkához; érdekesebb ebben az esetben is a módszer, ahogyan ezt a bonyolult életszakaszt s ezen belül Széchenyi egyéniségét Spira megközelíti. A történetírói szándék, mely a szerzőt Széchenyi halálának centennáriuma alkalmából eltöltötte, bízvást annak is köszönheti megszületését, hogy a szerző úgy látta: Széchenyi 1848-as szerepének értékelése körül valami máig sincs rendben. Kutatásai arra a meggyőződésre vezették, hogy Széchenyi életében 1848 tavasza gyökeresebb fordulatot hozott, mint hiszik, a fordulat során Széchenyi akarva, nem akarva szembefordult saját múltjával, azzal az immáron tíz éve folyó küzdelemmel, melyet nagy hévvel vívott a békés reformok és a Béccsel való békés viszony jegyében a forradalmi megoldások felé tolódó liberális nemesi ellenzékkel s ennek látható fejével, Kossuthtal. Spira úgy látta, hogy amikor Széchenyi 1848 tavaszán szerepet vállalt a felelős magyar kormányban, tulajdonképpen szakított saját korábbi elképzeléseivel; lépése tudatos volt és abból a felismerésből fakadt, hogy miután Európa-szerte kirobbantak a forradalmak, a magyar politika számára sincs más út, mint a teljes önállóság, melyet a Habsburg-udvarral való békés egyezkedéssel s ennek előfeltételeként: a hazai rend biztosításával, a szélső forradalmi erők eltaposásával lehet és kell elérni. Ellentétben egyes történészeinkkel Spira úgy látja, hogy Széchenyi már a magyar politikusok bécsi útja előtt, pontosan 1848. március 14-én végrehajtotta magában ezt a belső revíziót, s ennek egyik következménye, hogy „az a Széchenyi, aki a nádort királyi teljhatalommal kívánja felruháztatni, nem teljesen azonos többé azzal a Széchenyivel, aki a Habsburg-ház és Magyarország viszonyát szabályozó pragmatica sanctióban közéleti tevékenységének kezdetétől fogva mind ez ideig megmásíthatatlan alaptörvényt látott". Abból a tényből, hogy Széchenyi is magáévá tette a gondolatot, mely szerint az országtól távol levő uralkodót a nádor királyi teljhatalommal helyettesítse, Spira messzemenő következtetéseket von le: szerinte Széchenyi „tudatosan és megfontoltan" szállott síkra a nádori jogokért, hogy ezzel megszűnjék a birodalom túlzott centralizációja, lazulás következzék be Magyarország és Ausztria viszonyában. E kezdeti hangütés már sejteni engedi, hogy a szerző 1848 márciusának második felében olyan Széchenyit lát maga előtt, aki vállalja a forradalmi út kockázatát, hisz abban, hogy a saját korábbi reformista programjával szemben az új idők a forradalmi megoldásokat, tehát Kossuth elképzeléseit teszik indokolttá, és ez a belátás viszi őt a kormány táborába. Ez a program céljait tekintve lényegében megegyezik az ő programjával (polgári átalakulás !), de 1848 tavaszáig Széchenyi nem volt képes azonosulni a Kossuth-féle politika módszereivel. Most Széchenyi „legyőzi önmagát", meghajlik ellenfele előtt ós beáll a forradalom vezetőinek sorába. A könyvnek ez az elvi nyitánya olyan hangsúlyokkal dolgozik, ami könnyen kiválthatja az olvasó ellenkezését. Vajon egyáltalán elképzelhető-e, hogy az a Széchenyi, aki egy évtized óta Kossuthék radikálisabb fellépésében az ország veszélyeztetésének politikáját látja s ellene szeretne mozgósítani, a márciusi forradalmak hírére, a népforradalomtól való félelmében szinte órák alatt olyan messzire megy el, hogy eljut önmaga legyőzéséhez, szegre akasztja minden korábbi nézetét ? Kétségtelen, hogy Széchenyit megdöbbentették a forradalmi mozgalmakról érkező hírek, látta, hogy Magyarországon is ütött a forradalom órája, mint ahogy azt is látnia kellett, hogy ez a forradalom csakis akkor nem fenyegeti kiirtással az arisztokráciát s általában a birtokos osztályt, ha a nemesi vezetés szilárdan kézben tartja s ellenőrzi. Széchenyi sokkal érdekeltebbnek és felelősebbnek érezte magát az ország jövőjében, mintsem hogy most, a nagy történelmi pillanatban, félrevonulhatott volna. Az ellenzéki szerepnek nem lett volna semmi értelme; ez szembefordította volna saját sarkalatos programpontjával, a polgári átalakulással. Széchenyinek tehát lépnie kellett egyet előre, — s ez az előre egyet jelentett a Batthyányhoz, Kossuthhoz való csatlakozással. 9*
