Századok – 1969
Tanulmányok - Ormos Mária: A Rajna-vidék német megszállásának közép-európai hatása 664/IV
A RAJNA-VIDÉK NÉMET MEGSZÁLLÁSÁNAK HATÁSA 683 keltette, mint aki megkönnyebbült és azon töpreng, hogy az adott helyzetből milyen előnyt húzhatna. Őt egyébként az angolok az első napokban gondosan elkerülték, nem adtak nyilatkozatot, s a Foreign Office a sajtó számára sem adott le közleményt. Eden még azelől is ki akart térni, hogy a genfi tanácsülés előtt francia kollégáival Párizsban tanácskozzék, s ezt a francia kormány erélyes fellépés útján érte csak el. Ezt megelőzően azonban Eden nyilatkozott az alsóházban, s itt sajnálkozva a németek által választott módon, kijelentette, hogy Németország tettében semmi sem mutat ellenséges fenyegetésre Németország szomszédaival szemben. Úgy vélte, hogy miután a béke egyik pillére kidőlt, most az a feladat, hogy másikat illesszenek a helyébe. Ez annyit jelentett, hogy Németországgal tárgyalásba bocsátkozva kétoldalú kötelezettségeket fogadjanak el Németország és nyugati szomszédai határaira vonatkozóan. Mint a francia nagykövet jelentésében megjegyezte, a beszéd e részénél hangos kacaj volt hallható az ülésteremben. Ugyanakkor a berlini francia nagykövet értesülést szerzett arról, hogy bizonyos befolyásos angol személyiségek, így Lord Lothian, rendszeres levelezésben áll Ribbentrop útján Hitlerrel, s hírei voltak arról, hogy ezek az angol körök tájékoztatással és tanácsokkal látják el a német diktátort. Rossz jelnek tűnt a franciák szemében az is, hogy miután a brit külügyminiszter hozzájárult az előzetes párizsi tanácskozáshoz, oda a kifejezetten németbarát hírben álló Halifax-szel az oldalán érkezett meg. i Még az Eden-beszédnél is nagyobb visszatetszést szült francia körökben — és nagyobb örömet Berlinben — Baldwin miniszterelnök beszéde március 10-én. A brit kormányelnök mindenekelőtt az 19Я4 áprilisi francia fegyverkezési jegyzéket hibáztatta a fejleményekért. Ebben a jegyzékben ugyanis az akkori külügyminiszter, Barthou elutasította azt a törekvést, hogy a hatalmak legálisan engedélyezzék a német újrafegyverkezést. Ezt követően Nagy Károlvig visszamenve elemezte a francia—német bizalmatlanság fejleményeit, majd kijelentette: „E régi történelmi emóciók egyike sem érinti 1 országunkat, amelynek megvannak a saját nehézségei, saját problémái. Európában nem kívánunk egyebet, mint megőrizni hidegvérünket és folytatni Franciaország és Németország velünk közös barátságának keresését. Ez a hármas barátság alkotja számunkra az egyedüli alapot a jövőben való reménykedésre és annak megvalósításáig Európa háborgó marad." Természetes, hogy az angol miniszterelnök és a külügyminiszter fellépése Berlinben nagy megelégedést és megkönnyebbülést okozott. Bizonyossá ' vált, hogy Anglia nem kíván szankciót. Feltételezhető, különösen Baldwin nyilatkozatának tónusa alapján, hogy eredetileg Anglia Németország formai elítélését sem kívánta. Erre utal egyébként néhány angol diplomata kifejezetten németbarát megnyilatkozása is az első napokban. Talán a legkategorikusabb ezek között Osborne vatikáni nagykövet nyilatkozata Barcza magyar követ előtt. Ő úgy vélte, hogy az eljárás jogi oldala végeredményben érdektelen, mert azt mégis „be kell látni, hogy a német kormány nem tűrhette örökösen azt a lealázó állapotot, hogy saját területének egy részén katonailag nem volt szuverenitásának teljes birtokában". Ezt követően hosszabb értekezést tartott a francia patologikus, hisztérikus német-fóbiáról, amelyet úgy aposztrofált, mint az európai légkör tisztulásának „legfőbb akadályát". Kijelentette, hogy Hitler „békeajánlatai" reálisak, s azokat Anglia hajlandó vizsgálat tárgyává tenni. Osborne a beszélgetést azzal zárta le, hogy „a szerződések, úgy a békeszerződések, mint az
