Századok – 1969

Krónika - Beszámoló Gábor Sándorné kandidátusi disszertációjának vitájáról (Glatz Ferenc) 557/II–III

KRÓNIKA 561 politikájának még nem kellő alaposságú tudományos megvilágításához. Kifogásolta azonban, hogy a disszertáció nem vizsgálja meg kritikusan a Magyar Tanácsköztársaság kormányának a burgenlandi népszavazás gondolatát nem szorgalmazó állásfoglalását, amelyben a nemzeti önrendelkezés lenini elvének sérelmével a „proletár önrendelkezés" buharinista eszir.éje jutott kifejeződésre. Majd azt fejtegette, hogy a Magyar Tanácsköztársaság a forradalom kiterjedését a szomszéd országok, így Ausztria belső erőitől várta, s elvileg elutasított minden közvetlen beavatkozást. A Bettelheim-akciónak sem ez volt a célja, még ha Bettelheim túllépte is hatáskörét. Hajdú Tilor viszont azt hangsúlyozta, hogy a Buharin nevéhez kapcsolódó — valójában a bolsevik párt vezetésében sokkal nagyobb szerepet játszó — nézetek hatása ellenére a Magyar Tanácsköztársaság a nemzeti önrendelkezés lenini elve alapján állott; a népszavazásnak azonban sem a legkevésbé fontos Burgenland esetében, sem az ország egyéb területei vonatkozásában nem voltakkor realitása, mert a nemzetközi helyzetet uraló győztes hatalmak diktátumhoz ragaszkodtak, s a népszavazás elrendelését irár a Károlyi-kormánytól is megtagadták. Kun Bélának az utódállamok konfereneája összehívására irányuló követelése volt az egyedül reális, de azt is elutasították. Felszólalása további re'szében Kerekes Lajos opponensi véleményével vitázott. Egyetértett azzal, hogy az osztrák szociáldemokraták álláspontját árnyaltabban kell ábrázolni, de óvott attól, hogy az ausztriai viszonyokra hivatkozva reálpolitikának tüntessük fel foirgdalcn ellenességüket. A forradalcmellenes álláspont a szociáldemokráciát nemzetközileg jelleírzi. Ktxágó László újabb felszólalásában arra mutatott rá, hogy a Magyar Tanácsköztársaság vezetői rem tárreszkodhattak kidolgozott politikára a nemzeti kérdésben; ezért érvényesülhettek abban buharinista illetve ausztromarxista hatások, amelyek jelentőségét rrega sem kívánja eltúlozni, vizsgálatukat azonban fontosnak tartja. Végül a bizottság elröke, Mérei Gyula fűzött néhány szót a szociáldemokratizmus értékeléséhez. Amennyire fontos, hogy a korábbi dogmatikus szemlélettel szakítva, méltányoljuk mindazt, amit a szociáldemokrata mozgalom a nemzetközi munkásmozgalom érdekében pozitíve tett, annyira szükséges óvakodnunk attól, hogy a mindent megértés és mindent megbocsátás álláspontjára csússzunk. Nem tekinthetünk el a kritikai állásfoglalástól, a forradalmi munkásmozgalom szempontjából. Gábor Sándorné válaszában először a Diószegi István által felvetett metodikai problémára tért ki. Mint mondotta, az opponens nem a ténykérdésekben marasztalja el, hanem a lehetőségek megítélésében, mely viszont ingoványos talaj. A potenciális erők és azok lehetőségeinek felmérésekor mindketten tévedhetnek. A történész feladata a történelem tendenciáinak megfigyelése, s így csak találgatni lehet, hogy egy győztes osztrák proletárforradalom nem gyakorolt volna-e hatást Németországra. Lehet, hogy egész Nyugat Európában forradalmasodást váltott volna ki, lehet, hogy esetleges leveretésóvel siettette volna a Magyar Tanácsköztársaság leverését is. E lehetőségek értékelésekor nem az 1919-es álláspontokat vette át, hanem ,,a forradalmak mozgástörvényével" egyezik e téren a tapasztalat. Szintén Diószegi István vetette fel, hogy szélesen értelmezi az osztrák— magyar kapcsolatokat, s ki kellett volna hagyni az ellenforradalmi szervezkedéseket. Ez szerinte igenis fontos, mert mutatta, mennyire húnytak e felett szemet. Az osztrák szociáldemokratákkal kapcsolatos állásfoglalását illetően több kérdésben nem értettek vele egyet opponensei. A nemzeti önrendelkezésről szólva nem általában a szociáldemokratákról, hanem a jobboldaliakról beszél, s igyekszik arra is fényt vetni, hogy miként alakult ki a magyar szociáldemokratákénál is pozitívabb álláspont már 1918. október 30-án a párton belül. Hogy kritikáját az osztrák szociáldemokráciára irányítja elsősorban, az abból következik, hogy nem vállalkozhatott az államközi kapcsolatok minden szférájának vizsgálatára, hanem a munkásmozgalom szemszögéből tekintette a kérdést. Ami az osztrák kormány politikájának Kerekes által hangoztatott becsületességét illeti, felmerül a kérdés: hogyan értékeljük pl. Otto Bauer tettét, aki azonnal jelentette a francia követségnek, hogy a Tanácsköztársaság az olaszoktól árukat akar vásárolni; vagy Renner kijelentését 1919 májusában, mely szerint figyelmeztette Coolidge ot, hogy Magyarországon a belső erők nem képesek a Tanácsköztársaságot megdönteni, s csak egy külső katonai beavatkozás végezheti ezt el? Megítélése szerint a kép csak akkor reális, ha nem „nevezzük őket sem becsületesnek, sem becsteleneknek, hanem felsorakoztatjuk a konkrét pozitív és negatív tényeket". Fenntartja véleményét Otto Bauer és a hazai szociáldemokrácia tanácsköztársaságellenes szervezkedéséről és tárgyalásairól, hozzá kell azonban fűzni, hogy az osztrák szociáldemokraták nem az augusztus 6. utáni eseményekhez akartak segítséget adni, hanem egy szociáldemokrata vagy koalíciós kormány létrehozásához. Kerekes Lajos kritikája, hogy az ausztriai forradalmi helyzet elmaradásában csak a szubjektív tényezőket veszi figyelembe, nem jogosak, mert azt a dolgozata első