Századok – 1969
Krónika - Beszámoló Gábor Sándorné kandidátusi disszertációjának vitájáról (Glatz Ferenc) 557/II–III
560 KRÓNIKA Ausztria igen komolyan ki volt szolgáltatva az antantnak, s ha a munkásosztály a hatalmat a kezébe is ragadná, „mi lenne 8 nap múlva" ? Idézi a szerző Otto Bauernek Kun Bélához intézett levelét is, melyben leírja az osztrák szociáldemokrata vezér, hogy Ausztriában csak Bécs és környéke, valamint Stájerország felső része támogatná a munkások hatalomátvételét. A tartományok gyűlölik Bécset, megszűnnék a főváros áruellátása, de hasonlóan járnának el az antant hatalmak ós a cseh, lengyel szónszállítás is megszűnnék. Ugyanakkor katonailag sem tűrné az antant, hogy ilyen, stratégiailag fontos területen a munkások vegyék kezükbe a hatalmat. Megítélése szerint a szerzőnek e súlyos érveket jobban figyelembe kellene vennie: nem lehet a forradalom elmaradását csak és elsősorban szubjektív tényezőkre visszavezetni. Az Ausztriában elért szociális vívmányokkal a szerző szűkkeblűen bánik, mivel azt írja, hogy a kapott nemzetközi és belső támogatás mellett az osztrák vezetésnek nagyobb eredményeket kellett volna elérnie. Figyelmen kívül hagyja viszont, hogy 1919 után Ausztria köztársaság maradt, az ellenforradalmi restaurációs kísérletek meghiúsultak, s míg Magyarországon az ellenforradalmi terror dühöngött, addig Ausztria menedéket adott a magyar progresszió erőinek. Ausztria és Tanács-Magyarország kapcsolatainak tárgyalása közben az ellenforradalmi szervezkedések megtűrésének kérdésében az osztrák szociáldemokrácia koalíciós kormányban volt, mely politikai mozgásszabadságának sok vonatkozásban korlátokat szabott. E pont kapcsán határozottan le kell szögeznie, hogy Magyarország összes szomszédai közül egyedül Ausztria létesített kapcsolatokat a Tanácsköztársasággal, s bizonytalanságok ellenére is becsületes politikát folytatott azzal szemben. A munka viszont abból kiindulva, hogy egy proletár-Ausztria jobban segítette volna a magyar proletárdiktatúrát, „kritikájának össztüzét Ausztriára — és főleg az osztrák szociáldemokráciára irányítja", sokszor azt teszi felelőssé az osztrák reakció akciói miatt is. Burgenland hovatartozásának megítélésében nem helyes azt állítani, hogy a szociáldemokraták engedményeket tettek területi kérdésekben a kapitalistáknak, csak a proletárhatalmat megvalósító Tanácsköztársasággal fordultak szembe Burgenland esetében. Egyrészt: Burgenland gazdaságilag nem Budapest, hanem Bécs felé találta meg piacát, másrészt tekintettel kell lenni azokra a tárgyalásokra is, melyek a magyar és az osztrák ellenforradalom között folytak. Ezek során Horthyéknak felajánlották Lichtenstrinék: ha támogatják őket, és segítik agrárexporttal az országot, akkor lemondanak Burgenlandról. Hiányolható, hogy a disszertáció nem szól kellő súllyal és megfelelő széles forrásalapon Bettelheim Ernőnek ausztriai szervezőtevókenységéről s arról a vitáról, mely ennek megítélése körül később, a III. Internacionálóban is folyt. De az osztrák pártvezetés más alakjainak megvilágítása is szegényes, s ez 1919. augusztus 4-i pártvita vezető alakjainak nem elétrgé alapos bemutatása azt eredményezi, hogy úgy tűnik: a romantikus forradalmi álláspontot képviselő Friedländer véleményét osztja. Nem ért egyet Gábor Sándornéval egy lényeges szemléletbeli kérdésben: úgy tünteti fel az osztrák szociáldemokratákat, mint akik csak azért álltak volna ki a népbiztosoknak adandó menedékjogok mellett, merf állt. tőlük, hoav ellenfeleik fizikai megsemmisítésére gondoljanak". Itt a szerző abból indul ki, hogy a szociáldemokraták nem akartak proletárforradalmat. Ez.igaz is, de azt nem lehet elvitatni, hogy egyrészt a szociáldemokraták, különösen balszárnyuk, megőrizték a mozgalom nem egy szép hagyományát, másrészt igen erős támadást vállaltak magukra a népbiztosoknak nyújtandó menedékjog miatt. Végül kisebb észrevételei között megemlítette, hogy a gazdasági kapcsolatok tárgyalásánál utalni kellett volna az 1918 előtti forgalom volumenére is; s a jobboldali szociáldemokraták és a tőkés körök üzleti tevékenységénél fel kellett volna használni jobban az emigráció sajtóanyagát; a Károlyinak felajánlkozó tisztek mellett említést kellett volna tenni Gömbösről, aki felajánlkozott, egy államtitkári állás reményében, Böhm Vilmosnak. Mindezek után Kerekes Lajos ismételten hangsúlyozta a dolgozat érdemeit, anyaggazdagságát, s javasolta a kandidátusi cím megítélését. Az opponensi vélemények elhangzása után a vitában elsőnek L. Nagy Zsuzsa szólalt fel. Több szempontból is igen elismerően méltatta a disszertációt, amelynek további csiszolásához néhány javaslattal járult. így részletesebb és folyamatosabb elemzést kívánt Ausztria kül- és belpolitikai helyzetének objektív alakulása tekintetében, s hasznosnak tartaná annak vizsgálatát is, milyen hatása volt a rövidéletű Magyar Tanácsköztársaságnak az osztrák munkásmozgalomra s az Osztrák Kommunista Pártra. Kővágó László felszólalásában azt hangsúlyozta, hogy a disszertáció tényanyagával, problémafelvetésével igen értékesen járul hozzá a Tanácsköztársaság internacionalista
