Századok – 1969
Krónika - Beszámoló Gábor Sándorné kandidátusi disszertációjának vitájáról (Glatz Ferenc) 557/II–III
KRÓNIKA 559 a Tanácsköztársaság ellen harcoló Csehszlovákiának, s erre igenlő választ ad. Mindezt, az újsághírek mellett, az ebben nem kompetens bécsi magyar követség jelentései alapján állítja, amiből csak az az ismert tény nyer alátámasztást, hogy az osztrákok az olasz kormánynak adtak át fegyvereket a Csehszlovákiába szállítás céljából. Eztazért sem lehet betudni Csehszlovákia fegyveres támogatásának, mert az adott helyzetben szinte semmi valószínűsége nem volt, hogy e fegyverek el is jussanak Csehszlovákiába. Feltehető, hogy az osztrák kormány épp ennek tudatában cselekedett így. Ezt a nagyon is fontos és e beállításban meglehetősen elmarasztaló állítást csak a csehszlovák levéltárak ismerete alapján lehet eldönteni. De nem meggyőző az a mód sem, ahogyan a szerző kapcsolatba hozza az osztrák szociáldemoraták viselkedését a Magyar Tanácsköztársaság bukásával. Itt is csak az a korábban ismert tény kerül elő, hogy Otto Bauert ténylegesen kérték az antantmissziók, és Böhm Vilmos is, hogy a magyar kormány átalakítása kérdésében közöttük közvetítsen. Lehet, hogy e tekintetben előkerülnek majd az osztrák és csehszlovák levéltárakból a szociáldemokratákat ill. az osztrák kormányt elmarasztaló dokumentumok, de enélkül a szerző által idézett anyag legfeljebb hipotetikussá teheti az általa bizonyítottnak vett állításokat. Megkérdőjelezendőnek kell tartani a szerző azon centrális jellegű feltételezésének jogosságát is, hogy Ausztria földrajzi és politikai kapcsolatai a forrongó Németországgal hatalmas lökést adhattak volna a világforradalmi folyamatnak. A disszertáció szerint ha Ausztriában győz a Tanácsköztársaság, „úgy Németországban is nehezen tudták volna a Scheidemannok megakadályozni a forradalom kibontakozását". Noha nem k'vánja kétségbe vonni egyik ország forradalmi mozgalmának hatását a másikéra, sőt, egyes esetekben ez determináns is lehet, mégis, a sokszázéves, német—osztrák kapcsolat nem azt mutatja, hogy Németország lett volna a kapcsolatban a receptív, hanem sokkal inkább Ausztria. A forradalmi láncreakció gondolata a magyar Tanácsköztársaság vezetőinek volt külpolitikai alapelve, mely szerint a robbanásig feszült német, osztrák társadalomba elég egy szikrát vetni, hogy- ott a forradalom lángra lobbanjon. Azaz a szerző a magyar forradalom osztrák kapcsolatait a forradalom vezetőinek világforradalmi nézőpontjából értékeli, „az egykori küzdők kérdésfelvetési módjával azonosulva tekinti át". Mindezen módszertani és forráskezelésre vonatkozó észrevételek mellett javasolta a Bíráló Bizottságnak, hogy a disszertációt fogadja el, s a jelölt részére a kandidátusi címet ítélje meg. Kerekes Lajos kandidátus opponensi véleményében először azt emelte ki, hogy a szerző mind az osztrák, mind a magyar történelem vizsgált időszakát alaposan ismeri és inindkót ország komplex történeti fejlődésének ismertetésével világossá teszi a kapcsolatok alakulásának mozgatóit. Mindezt igen gazdag, s eddig jórészt feltáratlan, ismeretlen levéltári anyagok alapján végzi el. Opponensi véleményében elsősorban az általa problematikusnak tartott kérdésekhez kapcsolódott. Az osztrák szociáldemokratákat a parasztkórdésben elfoglalt álláspontjuk miatt — mint mondotta — nem azért illeti bírálat, hogy nem vonták le a bolsevik forradalom tapasztalatait, s parasztságon elsősorban a középparasztságot értették, s hogy, mint pl. Otto Bauer is, az osztrák viszonyok sajátosságait hangsúlyozták, hanem azért is, mert meg sem kísérelték felmérni: e sajátosságok mellett mit kell tennie a pártnak a szocializmus ausztriai győzelme érdekében. Nem ért egyet a szerzővel abban sem, hogy az osztrák szociáldemokrácia azért helyezkedett volna a nemzeti önrendelkezés álláspontjára, mert ezzel területek Ausztriához csatolását kívánta elérni, hanem, mert a Monarchiából kiszakadó államok nacionalizmusának vehemenssége a föderációs elképzeléseket lehetetlenné tette. Egyébként is vitatható — mondotta —, hogy ez időben, a kialakulatlan államhatárok időszakában, lehet-e területszerző akciókról beszólni. Módosításra szorul a disszertációban Ausztria önálló létének, életképességének megítélése a különböző pártok részéről: amíg az osztrák klerikálisok ellene voltak egy észak-német protestáns színezetű egyesülésnek, addig hívei voltak a Bajorországra korlátozott Anschlussnak; a kommunisták ós a „forradalmi munkásság" álláspontja e kérdésben nem 1918—1919-ben alakult ki az önálló Ausztria mellett, hanem később. Véleménye szerint a szerző túlértékeli a Volkswehr szerepét ós jelentőségét, ugyanakkor a belpolitika egy másik igen fontos kérdéséről, hogy ugyanis milyen nagy problémát jelentett a volt birodalmi apparátus jelentős részének Ausztriában maradása, illetve a középosztály helyzete — nem esik szó. Az osztrák proletárforradalom objektív lehetőségét a szerző adottnak veszi, s így csak negatíve szól Julius Deutsch és Otto Bauer nézetéről. Idézi pl. Deutsch-ot, aki szerint 18*