Századok – 1969

Krónika - Tudományos ülésszak a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulója alkalmából (Tóth István) 536/II–III

KRÓNIKA 553 melyek a Tanácsköztársaság más lényeges kérdéseiben is azonos álláspontot vallottak; volna. Mindennek következtében nem azonos okok és szándékok találhatók az egyes vezetőknél, az egyes álláspontokban. Sőt egyeseknél egymással ellentétes okok és szándékok is egyszerre megtalálhatók. Arról is szó van, hogy e kérdésben a lényegében szembenálló felek ellenkező szándékkal is egy irányban fejtettek ki hatást vagy ellenhatást . E bonyolultság ellenére is megállapítható, hogy az ellenzéki szociáldemokrata vezetők egy részének magatartása a proletárdiktatúrával való szembenállásukkal magyarázható. A kommunisták egy részének az álláspontját pedig mindvégig motiválta a helyzet különböző felméréséből és értékeléséből adódó következtetés mellett az a kényszerkompromisszumos állapot is, amely a júniusi pártkongresszus óta fennállott. Henrik Malinovazky, a lengyel Párttörténeti Intézet tudományos munkatársa felszólalásában bemutatta a lengyelországi szocialista és kommunista munkásmozgalom, valamint a magyarországi lengyel dolgozók szolidaritási mozgalmát. Lőbl Árpád, az újvidéki egyetem professzora a vajdasági és más jugoszláv internacionalisták aktív részvételére sorakoztatott fel adatokat. Paul Fischer ezredes, az NDK Hadtörténeti Intézetének tudományos munkatársa azzal a segítséggel foglalkozott, amelyet a német forradalmi erők, különösen Bajorországban, Thüringiában és Szászországban azáltal adtak a MagyarTanácsköztársaságnak, hogy a csapat- és hadianyag szállításokat akadályozták. A magyar Vörös Hadsereg népi hadsereggé történt átszervezésével foglalkozott Mucs Sándor ezredes, kandidátus korreferátumában. Megállapította, hogy a dolgozó tömegek szembenállása a háborúval nem tekinthető általános, abszolút jelenségnek. Gazdag tényanyaggal dokumentálva bemutatta, hogy azok a munkás-paraszt rétegek, amelyek az első világháború utolsó éveiben szembefordultak a háborúval és az uralkodó osztályokkal, a Tanácsköztársaság időszakában — megértvén, hogy saját államukat, hatalmukat védik — készek voltak fegyverrel, munkával, élelmiszerrel támogatni a Vörös Hadsereget. A Tanácsköztársaság létét fenyegető május eleji válságban, az adott katonapolitikai helyzetben a Forradalmi Kormányzótanács elsősorban a budapesti munkásokhoz fordult közvetlen segítségért. Ez érthető, hiszen az ipari munkások zöme Budapesten koncentrálódott. De az is kétségtelen, hogy a vidéki ipari centrumok munkásainak a gondolkodása sem tért el a budapestiekétől. Sőt, mivel e centrumok egy részét az ellenség közvetlenül veszélyeztette — Salgótarján, Szolnok —, vagy átmenetileg megszállás alá is kerültek- — Miskolc, Diósgyőr, Pécs —, a munkáshatalom elvesztésének veszélye még kézzelfoghatóbbá vált számukra, mint a budapestieknek. Ezért a fent említett ipari centrumok munkásai már közvetlenül az ellenséges támadások megindulása után fegyvert ragadtak, s szavak helyett a fegyverek nyelvén beszéltek. Ismeretes a salgótarjáni és környékbeli munkások részvétele a város védelmében, vagy a szolnoki munkások aktív tevékenysége az ellenforradalmi lázadás felszámolásában. Jelentős erkölcsi és katonai támogatást nyújtott a miskolci ós diósgyőri munkások fellépése az ellenség hátában, a város felszabadítására indított hadművelet idején. Pécsről több mint másfélezren jöttek át a demarkációs vonalon, hogy a Vörös Hadsereg soraiban harcoljanak. Hetés Tibor, a Munkásmozgalmi Múzeum osztályvezetője, korreferátumában annak a tízezer internacionalistának állított emléket, akik a magyar Vörös Hadseregben harcoltak. A Hadügyi Népbiztosság április 6-i, a nemzetközi ezredek szervezésére vonatkozó első rendelete öntötte formába a kezdeti toborzási eredményeket. Az önkéntesek összetételének vizsgálata azt bizonyítja, hogy nem csupán volt hadifoglyok szimpátiájáról és csatlakozásáról volt szó, a bázis lényegesen eltért az oroszországitól. Amikor Magyarországon győzött a proletárforradalom, akkor a hadifoglyok döntő többsége már elhagyta az országot, ugyanakkor táborokban élt még sok orosz, kisebb számban szerb, török és olasz katona, akiknek többsége a mezőgazdaságban, illetve gyárakban dolgozott. A proletárforradalom győzelme után innen jelentkezett a Vörös Hadseregbe kb. 300 olasz internacionalista. De jelentkezett nagyszámú Magyarországon letelepedett bolgár és lengyel munkás is. Kezdetben az internacionalista egységekbe toborozták azokat a magyarokat, akik részt vettek az oroszországi forradalomban és polgárháborúban. Az internacionalisták egy másik csoportját alkotta az a mintegy 1200 osztrák katona — Leo Hothziegel vezetésével —, akik fegyveresen siettek a Magyar Tanácsköztársaság segítségére. Végül a nemzetköziek csoportját alkották azok a román, szerb, francia és szlovák katonák, akik az ellenséges hadseregből átszöktek, mert a döntő pillanatban megérezték, hogy hol a helyük. E csoportok tömörítésében, a proletárdiktatúra iránti szimpátiájuk megerősítésében és aktív cselekvéssé formálásában nagy segítséget nyújtottak a Kommunisták Magyarországi Pártja, illetve az egyesült párt mellett működő nemzeti frakciók. Számos vezető-