Századok – 1969
Tanulmányok - Farkas Márton: Az Osztrák-Magyar Monarchia megmentésének kísérletei és a páduai fegyverszünet 306/II–III
340 FAKKAS MÁRTON kormányai a nemzeti igények kielégítésének propagandájával a tömegek szociális elégedetlenségét igyekeztek leszerelni. Az angol, de elsősorban a francia kormánynak a páduai fegyverszünet után szívós következetességgel érvényesülő ezen törekvései a volt Monarchia hadvezetőségét és uralkodó köreit a fokozatosan háttérbe szoruló olasz imperializmus kegyeinek keresésére sarkallták. A közeledés abból a megfontolásból is fakadt, hogy az olasz hadvezetőség a Monarchia létét de jure továbbra is elismerte és a Bundesstaat törekvéseket alátámasztotta. Szerepet játszott a közeledésben, legalábbis a közeledés óhajában az a feltételezés is, hogy az olasz imperializmusnak egy lecsökkentett területű, de erejében mégis jelentős Osztrák-Magyar Monarchia az angol, de főleg a francia törekvésekkel szemben Közép-Európában megfelelő támasza lehet. A hadvezetőség így a közeledést már akkor megkezdte, amikor a fegyverszüneti okmányon a tinta jóformán még meg sem száradt. A közeledés első lépése a fegyverszüneti szerződés azon pontjából adódott, amely előírta a Monarchia területén, ill. arcvonalain levő német csapatok kivonásának határidejét. A Hadseregfőparancsnokság kezdettől fogva arra törekedett, hogy ezt a határidőt hosszabbítsátok meg, és Weber nem is szalasztott el egyetlen alkalmat sem annak elérése érdekében. November 4-én 10h-kor — a német hadvezetőség hozzájárulásával — Weber mégis újabb táviratot kapott a Hadseregfőparancsnokságtól, amelyben utasították, hogy a német csapatok elszállítását az olasz frontról és a Monarchia területéről 4 heti időtartamban állapítsák meg, a Balkánon és Romániában levő csapatokét pedig „határozatlan időre, mivel a leg-jobb akarattal sem állapítható meg a kiürítés keresztülvitelének időtartama' '.162 Weber, aki a távirat értelmét felismerte, nyomban jegyzéket intézett Badogliohoz.163 A hadvezetőség akciójának hátterét a délkeleti arcvonalon bekövetkekezett eseményekkel magyarázhatjuk meg. A délkeleti arcvonal osztrákmagyar hadserege, hasonlóan a délnyugati Front hadseregéhez, november elejéig lényegében felbomlott és Franchet d'Esperay tábornok a páduai fegyverszünet ellenére folytatta előnyomulását. Az egyetlen erő, amely Franchet d'Esperayt a Duna-medence azonnali birtokbavételében késleltethette, a november 2-ára Erdély és Románia területének egyrészén, a Balkáni antant hadsereg oldalában összevont német erő volt. Mivel Németországra a páduai fegyverszünet nem vonatkozott, a német Mackensen-féle hadsereg Franchet d'Esperay ellen legalábbis arra az időre felhasználható volt, míg az olasz hadvezetőség a páduai fegyverszünet alapján a Monarchia stratégiailag fontos pontjait meg nem szállja. A megszállást a hadvezetőség azért is üdvözölte volna, mert a hazaözönlő, felbomlott délnyugati hadsereg leszerelésében újabb segítséget jelentett volna. A Hadseregfőparancsnokság akcióját azonban Badoglio visszautasította, mert az olasz hadsereg és kormány túlságosan is szövetségeseitől függött, vagy talán azért, mert fel sem fogta az akció értelmét. Az osztrák-magyar hadvezetőség azonban november 5-én 9h 15'-kor újabb táviratot intézett Weberhez,16 4 amelyben bejelentette: „csapataink a bolse-162 HIL. 44. es.: AOK. Op. Geh. Nr. 2108. a Nr. 101643/117 — 30. sz. rádiótáviratban: 163 Nyékhegyi : i. m. 35. 1. 164 HIL. 44. es.: AOK. Op. Geh. Nr. 2116.
