Századok – 1969

Tanulmányok - Hajdu Tibor: Az 1918 októberi polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság története kutatásának újabb eredményei 287/II–III - L. Nagy Zsuzsa: Az 1918 októberi polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság története kutatásának újabb eredményei 287/II–III

292 HAJDÚ TIBOB, Ahogy a régi rend megtagadása után előtérbe kerültek a jövőre vonatkozó eltérő elképzelések, szertefoszlott a Károlyi antant támogatásába vetett reménység, megindult a politikai irányzatok differenciálódása is. November végén alakul meg a Kommunisták Magyarországi Pártja és ugyanakkor bont ismét zászlót a Keresztényszocialista Néppárt, utóbbi még lojális, de önálló programmal. Mikor december elején kiderül, hogy Károlyi nem hajlandó az erőszak fegyverével likvidálni a kommunista pártot, és a kizsákmányolókat az államhatalom erőszakszervezeteinek birtoklásában gátló katonatanácsokat, továbbá külpolitikája sem felel meg a következetesen polgári igényeknek, ez a lojalitás még saját pártjában is háttérbe szorul a jobboldali kritika mögött. Az egyértelmű osztálypolitika hiánya néhány hónapra, amíg az osztályok harca nem dőlt el, lehetővé tette, hogy a Nemzeti Tanács kormánya uralmon maradjon, de csak mint látszathatalom, a mérleg nyelve, amely súlytalanul ingadozott a forradalmi nép és az ellenforradalmi burzsoázia között. A kormány amúgy is csekély cselekvési szabadságát szűk korlátok közé szorította a kettőshatalom állapotának kifejlődése, amely elsősorban az állam és a munkások, katonák, parasztok tanácsai közötti rivalizálásban nyilvánult meg. * Ez a rivalizálás már az első, 1918 decemberi kormányválság alkalmával teljesen nyílt formát öltött, mikor a budapesti Katonatanács fegyveres tüntetése hozzájárult Bartha hadügyminiszter és Batthyány belügyminiszter bukásához. Még decemberben követte őket az őszintén 48-as, de szocialistaellenes polgár és gentry képviselője, Lovászy. Elkerülhetetlenné vált a Károlyipárt szakadása: a vezért csak a kisebbség, személyes hívei és a forradalom mitläuferei követték. Újév körül a 48-as párt többsége, még a formális szakadás előtt, kísérletet tett a hatalom megragadására, a párton belüli puccs útján, de a tisztikar segítségét is igénybe véve. Az új hadügyminiszter, a később mint nyilasvezér hírhedtté vált Festetics Sándor, a kommunisták és Pogány letartóztatásával kész helyzet elé akarta állítani a kormányt. A Spartacus-felkelés napjaiban történt ez, de Magyarországon mások voltak az erőviszonyok, és a vállalkozószellemű Festeticsnek távoznia kellett. A hatalmi viszonyokra jellemző, hogy a januári kormányválság sorsa a budapesti Munkástanácsban dőlt el. Január 19-én a Berinkey-kormány letette az esküt az időközben ideiglenes köztársasági elnökké választott Károlyi kezébe. Történetírásunk korábban lebecsülte a kormányválság jelentőségét, és az új kormány jellegének jelentős megváltozását. A Berinkey-kormány bázisa szűkebb, ennek megfelelően profilja sokkal határozottabb mint elődjéé. Kimaradt a Károlyi-párt jobboldali többsége, a tisztikart képviselő hadügyminiszterek, másrészt Jászi, aki nem képviselte a nemzetiségeket, de személyében bizonyos reményt nyújtott a velük való megegyezésre. A megmaradt nemzetiségekkel való viszony rögzítésére német és rutén minisztérium alakult. Míg az ellenforradalom most már nyíltan fellépett a kormány ellen, utóbbi elvesztette a forradalmi munkásmozgalom addigi feltételes támogatását is; a kommunisták újév után egyre jelentősebb és szervezettebb tábort mondhattak magukénak, de az SzDP-ben maradt Landler—Pogány-féle balszárny is inkább belső ellenzéke, mint támogatója volt a Berinkey-kormánynak. A jobboldali-centrista szociáldemokrata miniszterek száma megduplázódott, súlyuk még jobban megnőtt. A kormányba belépett „Nagyatádi" Szabó István, és ha a rendszer nem bukik meg olyan hamar, bizonyosan jelentékeny szerepet játszott volna.