Századok – 1969
Tanulmányok - Hajdu Tibor: Az 1918 októberi polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság története kutatásának újabb eredményei 287/II–III - L. Nagy Zsuzsa: Az 1918 októberi polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság története kutatásának újabb eredményei 287/II–III
290 HAJDÚ TIBOB, kormányokkal folytatott megbeszéléseiből is kitűnik. Általában elmondhatjuk, hogy az új nemzeti államok vezetésében nagyon különböző pártok és személyek vettek részt, miután azonban létrejöttükben elhatározó szerepe volt az antantnak, ez döntő súlyt adott azoknak a csoportoknak, amelyek megfeleltek az antant céljainak, így nevezetesen a Szovjet-Oroszország elleni intervenciós háború, majd a cordon sanitaire erősítésének. Kétségtelen például, hogy Masaryk, polgári nacionalista politikus létére, mind politikai, mind morális szempontból magasan kormánya más tagjai fölött állt. Mikor Smuts tábornok Prágában járt, felvetette Masaryknak a magyar lakosságú Csallóköz kérdését. Masaryk készségesen lemondott, az önrendelkezés elvét figyelembe véve, e területre támasztott igényéről. Mikor azonban Smuts erről Párizsban beszámolt, a francia kormány képviselője kijelentette, hogy Benestől és Kramaftól nyert információja alapján Smuts félreértette Masarykot. Ez az epizód sok mindenre rávilágít, aminek részletezésére az alkalom nem felel meg. A magyar kormány olyan polgári államokkal állt szemben, amelyek, harcolva nemzetük önrendelkezéséért, nem tartották tiszteletben a magyar nemzet önrendelkezését. Ez magyarázza Károlyi és Jászi következetlenségét, de semmiképpen sem menti Bartha vagy Batthyány sovinizmusát. Utóbbiak 1918 decemberében eltávoztak a kormányból, amelynek demokratikus jellege ezáltal egyértelműbbé vált s bár hamarosan, tehetetlenségét látva, Jászi is lemondott, az általa kidolgozott nemzetiségi törvényjavaslatokat elfogadta. Ezek az úgynevezett néptörvények, a korlátozott autonómia alapján, az első világháború előtt komoly vívmányt jelentettek volna az elnyomott nemzetiségek számára, de 1919 elején például az időközben teljesen elszakadt Szlovákia szempontjából teljesen érdektelenné váltak. Csupán a kárpátukrán nemzetiség értelmiségi-papi vezető rétegének felelt meg ideiglenes kompromisszumként, miután az Ukrajnához való csatlakozást a győztes hatalmak nem engedték meg. Ha részletesebben bocsátkoznánk a nemzeti kérdés tárgyalásába, még világosabbá válnék, hogy a tragikus helyzet, melynek káros következményeit fél évszázad sem tudta eltüntetni, nem egyes vezetőkön múlott. Hiszen a háború után e nemzetek élén többnyire nem azok álltak, akik bűnösök voltak a nemzeti sérelmek elmérgesedésében. A nacionalista elvek alapján Közép-Európa nemzeti problematikájában a mennyiségi javulás nem oldódhatott fel minőségi változásban. Ezért ellenezték a kommunisták és velük együtt a baloldali szociáldemokraták, sőt a centristák egy része is (Bauer, Kunfi), hogy a nemzeti felszabadulás a nagyhatalmak kegyeiért egymással versengő kis államok zárt keretében valósuljon meg. A kommunisták és velük a szervezett munkásság többsége — nemcsak az osztozkodásban alul maradt nemzeteknél ! — a nemzeteket egyesítő szocialista föderáció hívei voltak. Ezt javasolta Lenin is a szovjet kormány ismert, 1918. november 3-i szikratáviratában, amelynek persze bármiféle aktualizálása és „korszerűsítése" félrevezető lenne, hiszen az inspiráló szituáció néhány hónap vagy év után már más történelmi konstellációnak adta át helyét. Lenin és a leninisták mindenütt egységesek voltak abban, hogy a proletár forradalmi mozgalomnak, a forradalmi munkáspártoknak a nemzeti elkülönüléssel szemben a forradalmi népek szovjetjeinek konföderációjáért kell harcolniuk. Lenin azt üzente a volt Osztrák-Magyar Monarchia munkásainak „fel fogják ismerni, hogy nem a saját nemzeti burzsoáziával való szövetségben,