Századok – 1969

Krónika - Tudományos ülés a Kommunista Internacionálé megalakulásának 50. évfordulóján (Sípos Levente) 261/I

262 KRÓNIKA tapasztalataival a Kommunista Internacionálé olyan tanulságokat hagyott örökül, amelyekből a munkáspártok sokat merítettek és meríthetnek a jelen feladatainak megoldásához is. Éppen ezért történetének tanulmányozása rendkívül fontos ügy, nemcsak a történészek ügye, hanem az egész kommunista világmozgalom számára közvetlen politikai jelentőségű feladat. A jubileumi ülés előadását Szántó György tartotta „A Kommunista Internacionálé és szerepe a nemzetközi forradalmi munkásmozgalom történetében" címmel. Elöljáróban a Komintern megalakításának szükségességével foglalkozva leszögezte, hogy a KI az első világháború alatti és az azt követő időszak fejlődésének, a kapitalizmus általános válsága hatásának, a nemzetközi osztályharcnak a terméke volt. A forradalmi munkásmozgalom érdekei megkövetelték a II. Internacionálé jobboldali pártjaival való szakítást és egy új, baloldali internacionálé létrehozását. Ezt különösen sürgőssé tette, hogy az első világháborút követő években szinte valamennyi háborút viselő ország tömegeiben forradalmi erjedés indult meg, amelynek következtében egymás után születtek meg a kommunista pártok. A Komintern és a kommunista pártok megteremtése kemény harcban ment végbe, többek között azért, mert a baloldali szociáldemokraták nehezen értették meg a szakítás szükségességét, azt, hogy miért nem lehet a régi, szociáldemokrata típusú párttal győzni. így például egyesek azt mondották, az elkülönülés szükséges, de az adott történelmi pillanat nem alkalmas rá. Mások azt állították, hogy a szociáldemokrata pártok, különösen a balszárny megerősödésével, alkalmasak a forradalmi fellendülés kibontakoztatására. Ilyen állásponton volt egy ideig a Spartakus Szövetség is. Szántó György előadása nagy részében a Komintern stratégiai ós taktikai vonalát vizsgálta — elsősorban a kongresszusok tükrében. Hangsúlyozta, hogy a KI tevékenységének 1919—1924 közötti szakaszában is fontos elméleti, politikai kérdéseket tűzött napirendre. így az alakuló kongresszuson a burzsoá demokrácia és a proletárdiktatúra egymáshoz való viszonya, a két diktatúra osztálytartalmának megvilágítása került előtérbe, mert a fiatal kommunista mozgalom akkor még sokszor csak ösztönösen fogadta el a proletárdiktatúrát a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet formájaként, de annak tartalmáról, lényegéről keveset tudott. A forradalmi hullám gyengülésének hatására — bár a Komintern nem változtatta meg a proletárdiktatúra stratégiai célkitűzését — a II., a III. és a IV. kongresszuson a munkásegység kérdése került a középpontba. A IV. kongresszus határozatának megfogalmazása szerint a munkásegységfront taktikája azt jelenti, hogy a kommunista él- ' csapat előljár a munkások létérdekeiért vívott mindennapos harcban. Az egységfronttaktika nemcsak választási kombináció, hanem a kommunisták ajánlata arra, hogy a más pártokhoz és csoportokhoz tartozó összes munkással s a pártonkívüli munkásokkal közösen vívják meg harcukat. A hatalmi formációt illetően a IV. kongresszuson a munkáskormánynak az egységfront alapján való létesítése mellett törtek lándzsát. Lehetségesnek tartották, hogy a kommunisták a KI ellenőrzésével más, nem kommunista munkáspártokkal és munkásszervezetekkel együtt hozzák létre a munkáskormányt. A munkáskormány típusairól megállapították, hogy azok a proletárdiktatúrához vezető történelmileg elkerülhetetlen átmeneti formákat jelentik, nem feltótlenül a proletárdiktatúrát. A munkáskormány koncepciójának felvetése mellett a IV. kongresszus hangs úlyozta az üzemi bizottságok és a munkástanácsok rendszere megszervezésének szükségességét is. A kapitalizmus viszonylagos stabilizációja következtében 1924 körül a munkásmozgalomban a forradalmi fellendülés időszakát a forradalmi munkásmozgalom erőgyűjtésének szakasza váltotta fel. Új periódus kezdődött a III. Internacionálé történetében is. Kétségtelen — állapította meg Szántó György —, hogy a proletárdiktatúrának mint stratégiai célnak a további hangoztatása negatívan befolyásolta a taktikát, ámbár az összes taktikai hibát nem lehet erre visszavezetni. A legsúlyosabb hibák ebben a szakaszban a szociáldemokrácia megítélésével kapcsolatosak. Az V. kongresszus taktikai tézisei a szociáldemokráciát a burzsoázia „harmadik" pártjának tekintették. A szociáldemokraták differenciálatlan kezelése az egységfront továbbra is fenntartott jelszavával ellentmondásban volt, hiszen a szociáldemokrata pártokhoz nagy munkástömegek tartoztak. Az előadó felhívta a figyelmet ezeknek az éveknek az eredményeire is, például arra, hogy az V. kongresszus a pártok lenini típusú párttá való átalakítása mellett állt ki. Erre a „bolsevizálásnak" nevezett folyamatra a pártok gyöngesége, tapasztalatlansága miatt feltótlenül szükség volt. Helyes és téves elgondolások váltogatták egymást a VI. kongresszuson elfogadott programban is. A program sok helytálló megállapítást tartalmaz a világpolitikai ós a világgazdasági helyzetről; megkezdi a fasizmus osztályjellegének feltárását; taktikai vonatkozásban megismétli a már korábban megfogalmazott munkásegység és egységfront