Századok – 1969

Krónika - A Magyar Történelmi Társulat hírei - 242/I

KRÓNIKA 243 elnökletével Berend T. Iván egyetemi tanár „Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásának gazdasági hatása Középeurópa országaira" címmel tartott előadást. Bevezetésül utalt arra a körülményre, hogy a világháború után Európa politikai térképe jelentős mértékben átalakult, a volt Monarchia területén utódállamok jöttek létre. Már e területi változásokból is következik — mutatott rá az előadó —, hogy a közép-kelet—délkeleteurópai országok háború utáni gazdaságát nem lehet a háború előtti gazdaságok kontinuitásaként felfogni. Berend T. Iván előadása első részében kifejtette, hogy a Monarchiát felváltó utódállamok a régi birodalmi egységből kiszakadva egyoldalú termelőkapacitásokkal rendelkeztek, s ezért a külkereskedelem szerepe e térség országainak nemzetgazdaságában megnövekedett. Ugyanakkor viszont a külkereskedelmi bénultság ez országokban katasztrofális gazdasági helyzetet idézett elő. Ezután arra hívta fel a figyelmet az előadó, hogy a Monarchia felbomlásának következményeit nem a rövid távú hatásokban kell keresni, hiszen pár kritikus óv tulajdonképpen átmenetet képezhetett akár új lehetőségek kialakításához, de ugyanakkor a hanyatlás konzerválásához is. Az utódállamok gazdasági fejlődésének iránya nemcsak a Monarchia széteséséből, nem pusztán az örökölt gazdasági potenciálból következett, hanem „jórészt a felbomlás utáni útkeresés során választott és alkalmazott gazdasági stratégia eredményességéből". Előadása második részében Berend T. Iván elemezte a gazdasági nacionalizmus politikáját, vagyis azt az utat, amelyet az önálló nemzeti lét kihasználásával az utódállamok választottak. A nemzeti elzárkózás gazdaságpolitikája természetszerűleg a gazdaságfejlesztés sajátos autarkiás koncepciójának eluralkodásával járt együtt. Az egyenként kicsiny és korlátozott gazdasági lehetőségekkel rendelkező dunavölgyi országok a szükségszerű együttműködés helyett — elvakulva a nacionalista törekvésektől — gazdaságuk minden oldalú fejlesztését kezdték meg. Az előadó megítélése szerint ez a vállalkozás egyrészt rendkívül költségesnek bizonyult, másrészt felesleges párhuzamos kapacitások kiépítésére vezetett. Ennek következtében a korlátozott erőforrásokkal bíró országok gazdasági ereje részben elfecsérlődött. Így az agrárországok értékesítési nehézségekkel találták magukat szemben, az iparosodottabb országok pedig ipari kapacitásuk egy részét találták feleslegesnek. Ugyanakkor a párhuzamos fejlesztés megakadályozta a legtöbb országban a világpiacon is versenyképes ágazatok kiépítését. E vonatkozásban Berend T. Iván nyomatékosan hangsúlyozta, „a kicsiny lezárt nemzeti keretek nem tették lehetővé, hogy a kor gazdasági-technikai követelményeinek megfelelő fejlődési irány bontakozzék ki ezekben az országokban". Az előadó befejezésül rámutatott arra, hogy a két világháború között e térség országai Európa gazdaságilag leglassabban fejlődő, stagnáló országaivá váltak. * A Magyar Történelmi Társulat, az Ókortudományi Társaság és a TIT budapestszervezetének történelmi szakosztálya együttes rendezésében 1969. január 16-én Harmatta János egyetemi tanár elnökletével Hahn István egyetemi tanár ,,A rabszolgatartó társadalmak kialakulása" címmel tartott előadást. Az előadó abból indult ki, hogy valamely társadalom csak akkor nevezhető rabszolgatartó jellegűnek, ha a termelés legfontosabb, az egész termelés jellegét meghatározó területein döntő többségben rabszolgák dolgoznak: olyan emberek, akik más tulajdonában állanak. Ez azonban a társadalom fejlettségének és szervezettségének csak eléggé magas színvonalán valósulhat meg; olyan hosszú fejlődés eredményeként, amelyben már kialakult a fölctmagántulajdon, a nagyüzemi termelési forma (legalábbis a legfontosabb területeken), a gazdasági élet ennek megfelelő szintű szervezettsége, biztosított értékesítési piac a nagyüzemben termelt árucikkek számára, biztosított rabszolga-beszerzési piac a földrajzilag elérhető közelségben levő, de szervezetileg-katonailag egyaránt elmaradott, nemzetiségi szervezetben élő népek körében, és végül, mintegy „negatív" feltételként a technika olyan ' alacsony szintje, amely az ismert és történetileg sokszorosan igazolt marxi megállapítás szerint igényli ós lehetővé teszi a termelésben alapvetően érdektelen rabszolgák munkáját. Ilyen értelemben vett rabszolgatartó társadalmak csak egy-egy „csúcsponti" szakaszban virágoztak: az i.e. V—IV. századi Hellász legfejlettebb városaiban, az i.e. IV—III. századi Karthagóban, az i.e. II— i._sz. II. századi Rómában. Ezek után az előadó azt a kérdést vizsgálta, hogy mi az, ami megelőzi a rabszolgatartásnak ezt a kialakult formáját. Az eddigi marxista kutatás történeti előzményként leginkább a rabszolgaság kezdetlegesebb ún. „patriarkális" fokára mutatott rá, mint a fejlődés korábbi stádiumára: eszerint eleinte kisebb létszámú, periférikus munkakörökben foglalkoztatott és „enyhébb" módszerekkel kizsákmányolt rabszolgát vettek igénybe, míg az önálló szabad kisárutermelők még többségben voltak. A fejlődés tehát a kistermelőknek részben rabszolgasorba-taszítása (adósrabszolgaság !), részben a termelésből 18*