Századok – 1969

Folyóiratszemle - Külföldi folyóiratok - 1257/V–VI

FOLYÓIRATSZEMLE 1277 kerültek szembe az internacionalistákkal, milyen volt az októberi forradalom fogadtatása Franciaországban. Mikor Lefebvre, Barbusse és Vaillant-Couturier megszervezik a Clarté csoportot, újabb belső nézeteltérés keletkezett azon a ponton, hogy Romain Rolland és még néhányan nem voltak hajlandóak megbocsátani azoknak a tévedéseit, akik — mint Anatole France — 1914-ben a háborús hangulatnak engedtek, a nacionalista „győzelem" jelszó népszerűsítői lettek. Lefebvre, Barbusse és Vaillant-Couturier azonban szükségesnek tartották, hogy mindenkivel együttműködjenek, akik készek az új követelésekért, az ország belső megújhodásáért, illetőleg a szovjetellenes intervenció, a francia imperializmus ellen küzdeni. E szélesebb összefogás valóban sikeresnek bizonyult, s olyanok kapcsolódtak e harcba, mint Anatole France és az értelmiségiek számos más kiválósága. — GILBERT BADIA: A német szociáldemokrácia és a breszt-litovszki béke (40—46. 1.). A szerző nagyobb monográfiát jelentetett meg a spartakistákról, ezúttal a német munkásmozgalom egészének reagálásáról nyújt rövid áttekintést. Megállapítja, hogy a német „többségi" szociáldemokraták is sürgették a „különbéke" megkötését a „keleti fronton". Ezért üdvözölték a februári forradalmat, majd az októberi forradalom zavarba ejtette őket, de a bolsevikok békefelhívása után visszatértek a különbéke gondolatához. Ebben sokuknál igen zavaró mozzanatok keveredtek. David, a pártvezetőség befolyásos tagja éppen e különbéke indokolásánál taglalta, hogy Nagy-Britanniával szemben ezután sokkal hatékonyabban tudnak majd fellépni. A spartakisták viszont őszinte együttérzéssel viseltettek az orosz forradalom iránt. Badia hangsúlyozza, milyen fontos esemény volt az 1918. évi januári sztrájk, s ennek során éles különbséget tesz a „többségi" és a „független" szocialista vezetők között. Külön is megemlékezik Dittmann személyéről, valamint L. Jogichesről, aki a spartakisták részéről vezette az akciót. Rámutat arra, hogy a „többségi" vezetők mint határolták el magukat a bolsevikoktól, de ezt tette Kautsky is. Majd amikor a breszti békeszerződés ügye a Reichstag elő került március 19-ón, akkor nyolc hónappal a Reichstag ünnepélyes békenyilatkozata után, amely az annexió nélküli bókét sürgette, most a nemzeti liberálisok, a centrum párt és a „halafiók" megszavazták a diktátumot, a többségi szociáldemokraták pedig tartózkodtak a szavazástól, mert Scheidemann szerint nem akadályozhatják e lépést, amely mégis csak véget vet a háborúnak. A parlamentben egyedül a „független" szocialisták szavaztak a diktátum ellen. 1968. febr. szám. — JEAN MEYNAUD: A demokrácia felszámolása Görögországban (50—70. 1.) azt kutatja, milyen okok, összefüggések magyarázzák az 1967. április 21-iki katonai államcsínyt s ennek győzelmét. Megállapítja, hogy a vizsgálódásnál vissza kell nyúlni az 1945-ös eseményekhez, az 1965. július 15-iki királyi államcsínynek is nagy szerepe volt ebben a fordulatban, mikor egy alkotmányos többségi pártot és annak vezetőit elűzte a kormány éléről. A montreali egyetem professzora hangsúlyozza, hogy a bekövetkezett események világosan megmutatják, milyen nagy szerepe volt a demokratikus erők visszaesésében a királyi önkénynek. A két puccs a jobboldal hagyományos politikai, társadalmi és gazdasági hegemóniáját volt hivatva megvédeni, miután a centrum párt és Papandreu többséget szerzett, kormányra jutott és az ország modernizálásához látott. Adatokkal bizonyítja Görögország rendkívüli elmaradottságát: 1967-ben az ország lakosságának több mint 50%-a élt a mezőgazdaságból, ennél Európában csak Törökország helyzete rosszabb. Hasonló a helyzet az egy főre eső villamosságfogyasztásban, és az egy főre eső nemzeti jövedelem tekintetében is az utolsók között áll. Pesze bizonyos általános történeti tendenciák Görögországban is érvényesülnek. így 1954—1964 között a mezőgazdaság részesedése a nemzeti össztermelésből 34%-ról 27%-ra esett vissza, míg ugyanekkor az iparé 24-ről 27%-ra emelkedett. De ismertek az akadályók is. A mezőgazdaságban az infrastruktúra elmaradottsága (a földeknek csak %-át öntözik), az iparban a megannyi kisüzem fennmaradása, amelyek létalapját a nagy munkakínálat biztosítja, ami viszont együttjár a technika korszerűtlenségével. Ezeknek az összefüggéseknek egyik tünete, hogy míg a keresőképes lakosság 1951—1961 között 15%-kal emelkedett, az iparban elhelyezkedettek száma csak 7%-kal nőtt. Elemzi a gazdasági adottságok, az elmaradottság politikai következményeit, a baloldal pártjainak viszonylagos gyengeségét az államapparátussal, a hadsereggel ós a monarchiával szemben, s még inkább a szakszervezet teknek a nyugati államokéhoz képest kisebb súlyát. Hangsúlyozza, a nyugateurópai országokban a nagyburzsoázia,, sőt a monarchikus körök is hozzászoktak; a baloldali, szocialista pártok, szervezetek „jelenlétéhez", sőt a szociáldemokratáknak a kormányra kerüléséhez — Görögországban viszont a jobboldal sokkal