Századok – 1969

Folyóiratszemle - Külföldi folyóiratok - 1257/V–VI

1276 FOI.YÖIEATSZEMI.e — mert hiszen ki más állhatna majd Bebel helyére, — ugyanis Ebertben és Scheidemannban a fenti okok miatt Kautsky és még sokan már ekkor sem bíztak. Calkins a Kautsky-hagyaték még idáig publikálatlan levelezésére támaszkodva világítja meg Kautsky elképzeléseit, Haase kezdeti habozását, ellenkezését (szabódott az ellen, hogy személyét, képességeit túlértékeljék), de Kautsky után Bebel is erre szólította fel, s a pártban élvezett nagy befolyását Haase jelölése érdekében vetette latba. Dittmann tanúságtétele szerint Bebel ekkoriban aggódott a hivatásos pártfunkeionáriusok befolyásának növekedése miatt, s olyan elnököt kívánt a párt élén tudni, aki anyagilag ugyanúgy nem függ a párttól, mint annakelőtte ő és Singer. Bebel tartott attól, hogy a baloldali radikálisok saját jelöltet állítanak (Ledebourt, vagy Dittmant támogatnák), s ezzel végül a jobboldal ellenjelöltjét segítenék. Luxemburg és Zetkin valóban nem támogatták kezdetben Haasét, Bebel viszont a jobboldal egyik potenciális jelöltjét, a régi vezetőségi tag Molkenbuhrt „beszélte le" arról, hogy az elnökséget vállalja. Luxemburg ezután maga is módosította álláspontját és Haaséval Königsbergben lezajlott beszélgetései ós Bebel intencióinak mérlegelése után Dittmant már arról értesítette, hogy nem opponálja tovább Haasét. A jobboldal erre az ekkor még centristának tekintett Ebertet lanszírozta — saját akarata ellenére —, de se a revizionisták, se a szakszervezeti jobbszárny (elsősorban a markáns ós offenzív Legien) nem tudtak más jelöltet állítani Haase ellen. Végül az 1911. évi pártkongresszuson a 393 leadott szavazatból Haase 283-at, Ebért 102-t kapott, s ezzel a pártban a bal-centrum erősödött. Calkins írását sok feltáratlan levél publikálásával támasztotta alá. — ANTHONY S. WOHL: »4 londoni kitagadottak keserű kiáltása (189—245. 1.) 1883-ban jelent meg olcsó brosúraként a „The Bitter Cry of Outcast London" с. kiáltvány, amely ismét felhívta a figyelmet a londoni nyomornegyedek helyzetére, a szörnyű lakásviszonyokra és lakbóruzsorára. A brosúra valóságos szenzációt keltett, a nagy lapok csakúgy foglalkoztak a kérdéssel, mint a parlament. A. Wohl egyúttal történeti visszapillantást is nyújt, miként alakultak a lakásviszonyok а XIX. sz. közepétől, és hogyan emlékeztek meg e problémáról a hivatalos jelentések, a szépirodalom (pl. Dickens) és a politikai irodalom, a politikai pártok vezetői. Rövidesen parlamenti vizsgáló bizottságot is kineveztek, s az általános érdeklődés kihatott a keresztény-szociális irányzatok létrejöttére, megerősödésére. Az alapos tanulmány statisztikai adatokat is közöl a londoni szegények életkörülményeiről..— L. J. VAN ROSSUM: A mahnomozgalom kiáltványai 1920-ból (246—268.1.) dokumentumközlemény, szerzője megállapítja, hogy a mahno-mozgalom paraszti jellegű volt, kezdetben, 1917-ben Szkoropadszkij hetman kísérleteit támadta, hogy a régi nagybirtokrendszert visszaállítsa, s emellett irányult a német—osztrák katonai megszállás, rekvirálás ellen. 1918—1920 között jelentős katonai ütőerőt képviselt, hozzájárult Gyenyikin és Vrangel vereségéhez, szemben állt Petljura ukrán nacionalista mozgalmával, de Szovjet-Oroszországgal is. A partizánok számát a szovjet források is több mint 50 000-re becsülték, s ez állandóan változott. Van Rossum a jellegzetesen parasztmozgalmon belül vizsgálja, mint terjedtek el az anarchista eszmék, kik voltak az anarchista teoretikusok, miként vált ez jellemzővé a mozgalom kiáltványaira. A közlemény foglalkozik a mozgalomban résztvevők szociális összetételével, és annak periódusonként való változásával. Megállapítja, hogy miután a mozgalom szovjetellenes élt kapott, a szegény, majd a középparasztok is kiváltak abból, a kulákok, s a bűnöző elemek kerültek előtérbe. — J. LA PENSÉE 1967. dec. szám. — LUCE LANGEVIN, GEORGES COGNIOT: Az első francia kommunista értelmiségiek (3—24. 1.) a kommunistává érő értelmiségiek csoportjait, jelentős alakjait elevenítik meg. így emlékeznek meg Raymond Lefebvreről, Paul Vaillant-Couturior-ről, Jacques Sadoulról, Marcel Cachinről és Henri Barbusse-ről. Lefebvre — akinek különösen nagy szerepe volt a kommunista értelmiségi csoportosulás kohéziójában — Vaillant-Couturier-vel és Barbusse-szel együtt katona volt, s a front tapasztalatai tették őket forradalmárrá, csatlakoztak a szocialista mozgalomhoz, s ott is a forradalmi balszárnynak lettek hangadói. A fordulat 1916-ban történt, ekkor jelent meg Barbusse „Tűz" c. írása, Lefebvre ekkor jelentkezik a pártba, de az 1917. évi orosz forradalmak új lendületet adnak e csoportosulásnak, s Sadoullal együtt ők az orosz forradalmak első köszöntői. A tanulmány rávilágít a más utat járókra is — így külön is foglalkozik Marcel Cachin tevékenységével, aki a párton belül, sőt a vezetőségen belül vált a baloldali áramlat hangadójává, később kommunistává. Történeti-kronológiai rendben ismerteti, hogy már a februári forradalom is milyen lökést adott a szocialista-szindikalista mozgalomnak Franciaországban, s hogy az orosz forradalom értékelésében a szociálsoviniszták miként