Századok – 1969

Folyóiratszemle - Külföldi folyóiratok - 1257/V–VI

FOLYÓIRATSZEMLE • 1275 amikor Wilson még úgy remélte, hogy sikerül a Monarchiával különbékót kötni. Paáió ezért pillanatnyilag lemondott a délszláv egység megteremtéséről ós megelégedett volna Bosznia-Hercegovina megszerzésével. — SLAVKA FIDANOVA: A Jugoszláv Kommunista Párt erőfeszítései Makedóniában a tömegekért vívott harcban és a politikai egység kialakulása 1941—1942 folyamán (76—90. 1.) hangsúlyozza, hogy a szerb elnemzetlenítő politika nagy ellenállást váltott ki, ezért a bolgár és olasz megszállók a felszabadító szerepében léphettek fel (az olaszok az itt élő albánok vonatkozásában). A párt ez ellen lépett fel, sztrájkokat, tüntetéseket szervezett, fellépett a Mihajlovic-féle csapatok ellen is, de főképp a megszállókat leplezte le. A pártvonaltól való elhajlást, a „Szabad Makedónia" jelszó kitűzését a párt forradalmi magja hamarosan felszámolta, s így előkészítette a további évek partizánharcait. — ALEKSANDER MATKOVSKI: A MA-kedóniai parasztok ellenállása a földhözkötéssel szemben a török uralom idején (101—106. 1.) megállapítja, hogy a parasztokat a földhöz kötötték, de a XVII. századtól kezdve a városokba szöktek, ez lehetővé tette a csiftlik-birtokok kialakulását, nivellálta a feudális kizsákmányolást, a keveredés elősegítette a nyelvjárásokból a nemzeti nyelv kialakulását, a városokban pedig kézműves réteg alakult, amelynek később a nemzeti megújulás idején lett jelentős szerepe. — GLIGOR TODOROVSKI: A szófiai szerb diplomáciai képviselő az 1905-ös rilai kongresszus előkészületeiről és lefolyásáról (107—119. 1.) ismerteti a szerb konzul jelentéseit a belső makedón forradalmi szervezet kongreszszusáról. Információit nagyrészt a forradalmi szervezeten kívül állóktól nyerte, ezért sokszor szubjektívek. — N. INTERNATIONAL REVIEW OF SOCIAL HISTORY 1908. 2. szám. — M. S. VENKATARAMANI, B. K. SHRIVASTAVA: Az elnök és Mahatma: Amerika válasza Gandhi böjtjére 1943 februái márciusában (141 — 173. 1.) felidézik, hogy a Kongresszus Párt 1942. aug. 9-i kiáltványában arra szólította fel az angolokat, hagyják el Indiát, amire az angolok a Kongresszus vezetőinek letartóztatásával válaszoltak. A helyzet elmérgesedett, a bonyolult nemzetközi háborús helyzetben Gandhi három hetes böjtöt hirdetett — amikor Churchill és Roosevelt a népek felszabadítását hirdették meg. A szerzők ezekután azt vizsgálják, miként hatottak az indiai hírek az Egyesült Államok vezetőire. A vélemény kialakításánál nagy szerepet játszottak a katonai megfontolások. Azonban az amerikai külügyek irányítói sem voltak egységesek. A. Berle, a minisztérium egyik államtitkára, s többen mások nagyobb amerikai befolyás kialakítására törekedtek, s azt kívánták, Washington segítse elő, hogy India dominiumi státust kapjon. Cordell Hull külügyminiszter és helyettese, Sumner Welles viszont Roosevelttel együtt nem akarták London helyzetét nehezíteni, s az indiai „szénásszekeret" felforgatni. Ezért Washington hallgatott Indiáról, nem esett szó róla az Atlanti Chartában sem, s Roosevelt nem rokonszenvezett az indiai nemzeti mozgalommal, mert „az angolok távozzanak" jelszó az adott helyzetben Japánnak segíthetett, s Csang-Kaj-sek közvetítését is elhárította —egészen, amíg ezt London nem kéri. A szerzők idézik Gandhinak az angol alkirályhoz intézett egykorú leveleit, bemutatják az indiai közvélemény reagálását, a sajtóvisszhangot, az Egyesült Államok Indiába küldött diplomáciai megfigyelőinek jelentéseit, hivatalos amerikai viszontválaszokat, s az amerikai sajtóvisszhangját —- a lapok jobbára Roosevelt következtetéseit osztották. A böjt elhúzódása azonban riasztólag hatott és a közvélemény változott. Roosevelt végül Hull útján figyelmeztette az angolokat, hogy legyenek rugalmasabbak. Az amerikai magas szintű intervenciót Churchill elhárította. — KENETH R. CALKINS: Hugo Haase megválasztása a Német Szociáldemokrata Párt társelnökévé és a német párt háború előtti válsága (175—185. 1.) hangsúlyozza, hogy jóllehet Haase a párt életében 1914 után, majd a németországi forradalom idején oly vitális szerepet játszott, a történetírók társelnökké választására alig fordítottak figyelmet. Megállapítja, hogy a 47 éves korában elnökké választott Haasét a párt tömegei alig ismerték 1911-ben. Felvázolja Haase addigi életútját a königsbergi pártszervezetben, majd az országos pártkongresszusokon 1906-tól és a Reichstagban. 1910 előtt beszédei alig keltettek nagyobb érdeklődést. Ekkor azonban a pártkongresszuson a dél-német revizionisták ellen vezette az ellentámadást. Singer halála után és Bebel betegsége idején az erősödő revizionista szárny, illetőleg a párt hagyományaival s elveivel kevéssé törődő „szervezők", a pártapparátus befolyásos irányítóival szembe került Haase előtérbe, mint a baloldal, valamint a párt tradícióihoz ragaszkodó centrum, s „az idősebb generáció" jelöltje. Kautsky már 1909-ben felvetette e lehetőséget Haasénak, akivel baráti kapcsolatban állott. Kérte, költözzék Berlinbe, s az anyagi áldozatok ellenére vállalja a pártvezetőségi tagságot 22*