Századok – 1969

Történeti irodalom - Lukácsy Sándor: Lásd Nizsalovszky Endre - Mályusz Elemér: A Thuróczy-krónika és forrásai (Ism. Székely György) 1215/V–VI

1216 TÖRTÉNETI IRODALOM A két feladat összeegyeztetése általában igen szerencsésen sikerült, az ezekkel való küzdelem azonban néhány helyen nem elég körültekintő megfogalmazásokhoz vezetett, így nem érzem megnyugtatónak a „lényegükben azonos — a feudalizmustól meghatározott — társadalmi feltótelek" említését (13. 1.), mert ez a feudalizmus sokszázados folyamatán belül nem érzékelteti eléggé az alapban is, a tudományos módszerben is végbemenő nagy változásokat. Mályusz Elemér érdekfeszítően ír a legősibb magyar történeti hagyományok, a népi hagyományok ós az első írott magyar történelmi művek viszonyáról (17—18., 20. 1.) és hangsúlyozza a korai magyar történetírásról, hogy „sajátságos magyar jellegét éppen annak köszönhette, hogy ilyen hagyományokra támaszkodott". Ezt aligha tarthatjuk valami magyar különlegességnek. A közösségi epikus költészet ós a tudós krónikás történetírás örök vonzásáról és örök összeütközéséről, a leírt történet és a fabula középkori szembeállításáról nyugati anyag alapján már Ramon Menéndez l'idal írt, ami jelzi, hogy a hasonló magyar történetírási probléma is szélesebb keretben érthető i meg. A jeles magyar szerző munkája egyik fontos részének azt a vizsgálódást tartja, hogy kimutassa — közép-európai oklevelekkel szemben is — az oklevél elbeszélő részeinek magyar sajátosságait (13—14., 68—69., 72. 1.). A magyar sajátosságot a szerző a steppe-művelődés viszonyaiba vezeti vissza, az énekszerzők ós énekmondók halálmegvetósre nevelő szerepót fejtegeti. A német és cseh lovagok beállítottságától elkülöníti a magyar énekmondóktól a kancelláriai praxisba átment hagyományt. Módszerével, mint művelődóstörténeti jelenségek társadalmi vizsgálatával elvben egyetérthetünk. Kérdéses azonban éppen emiatt, hogy leszűkíthető-e ez a jelenség magyar, ill. török sajátosságokra. Talán a társadalmi típusok különbségét kellene behatóbban kutatni, amelyet a magyar feudalizmus és a nyugati hűbérintézmónyekkel gazdag feudalizmus reprezentálnak. A nyugati hűbórbirt.ok a maga kikötött szolgálati feltóteleivel sokkal konkrétabb tartalmú volt, mintsem hogy beszámoló jellegű teljesítés-igazolását eseményszerűen fel kellett volna jegyezni, a magyar adománybirtok viszont elvégzett szolgálat és teljesített érdemek fejében utólagos mérlegelés alapján jutott az oklevél hősének kezére, amikoris érdemfelsorolása és ennek rögzítése nagyon is érthető. A rendi államfejlődés korlátait, ill. szakaszait precízebben meg lehetne adni (65. 1.). Kózai elképzeléseit lehetségesnek tartva is rá kellett volna mutatni, hogy „a rendi fejlődés valóban abban az irányban vezetett" szavak (Mályusz fogalmazása), amelyek már a XV. századi valóságos folyamatra utalnak, nem pusztán politikai és jogi alapokon nyugodtak, amit a szerző pontosan tárgyal, hanem a gazdasági élet, az alap mélyreható átalakulásán. A Kézai felfogását osztó köznemességnek a XIIÍ. század végétől 1626-ig vezetése a királyi hatalommal való szövetségét tekintve igen fontos történelmi szempontot ragad meg (57. 1.), a nagy időköz áttekintése azonban a fontos belső változásoknak teret kevéssé juttató, leegyszerűsítő fogalmazás. Ebben a formájában nem látszik eléggé számolni a feudális uralkodó osztály belső rétegződésének, de a királyi hatalom ós a központi intézmények fejlődósének nyomán beállt változásokkal. A történelemfelfogás, történetírói beállítottság rajzában is található néhány megfogalmazás, ami mélyebb elemzésnek adhatta volna át helyét. Az az általános megállapítás, hogy „a magyarságnak volt történeti érdeklődése" (18. 1.), nem eléggé sejteti, hogy a szerző itt az addigiakban alaposan vizsgált különböző osztályok eltérő érdeklődését és sokban szétágazó szemléletét vonja egybe. A szerző — és ez egyik érdeme — nagv figyelemmel volt a „feudális nacionalizmus" érvényesülésére a krónikairodalomban. Elfogadható pl. a „nemesi nacionalizmus" elemzése (101—102. 1.). Ellenben egy találóan észrevett jelenségnek anakronisztikus jelölése a „magyar nemzeti hőssé", a „nemzeti ábrándok", a „nemzeti büszkeség" említése (53—64. 1.). Igen érdekes fejtegetés a német polgárnevek ós latin variánsaik helyett ill. mellett megjelenő magyar polgárnevek magyarázata (102. 1.). Véleményem szerint azonban leegyszerűsítés ezt pusztán kancelláriai divatból magyarázni, mert legalább ezzel egyenlő súlyú oka lehet a magyarországi városok egy részének (pl. Buda) magyarosodása, amit a szász és délszláv környezetű városok esete alig cáfol. A Dubnici-krónika Mátyás-bírálatának értelmezése (75. 1.) árnyalt, mégsem mindenben meggyőző. Az 1479-i-bírálat nem kapcsolható teljesen egybe az 1490 utáni főúri adózsarolásokkal, következésképpen a krónikás adóbírálata nem kell, hogy a főurak érdekeinek védelméhez kapcsolódjék. A nép panasza valóban megvolt, ezt nem az elégedetlen urak találták ki. Bonfini 1490 után megmagyarázva Mátyás adópolitikájának összefüggését a nép biztonságával, maga is említi, hogy e király alatt a parasztok az adók mórhetet len súlyosságát panaszolták. Az adópolitika bírálatának egybekapcsolódása a külpolitika bírálatával talán hozzákötheti a Dubnici-krónikát a Vitéz János-féle irány egy hívéhez, ennek a váradi vonatkozások nem is mondanának ellent. Némi problémát látok Thuróczi oklevélfelhasználási módszereinek tartalmi megítélésében. A szöveg (172—176. 1.) addig meggyőző, hogy Zsigmond 1435. évi második