Századok – 1969

A Történelmi Társulat és a századok múltjából - Glatz Ferenc: Klebelsberg tudománypolitikai programja és a magyar történettudomány 1176/V–VI

1198 GL ATZ FERENC nemesi réteg, egyletek, s az arisztokraták által fizetett tagdíjakra, alapítványokra támasz kodott, addig a világháború végén s a 20-as évek elején az új program anyagi alapjának előteremtésekor már megváltozik a helyzet. 1917. április 26-án hangzik el az újkori források kiadását meghirdető Klebelsberg-beszéd, s a Domanovszky által jegyzett Fontesfolyószámlán már 1917 májusában ott szerepel a 6 nagy hazai pénzintézet által adott összegek jegyzéke. Május 4. és 16. között a következő bankok tettek alapítványt: Pesti Magyar Kereskedelmi Bank (10 000 K), Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület, (10 000 K), Magyar Általános Hitelbank (10 000 K), Magyar Bank- és Kereskedelmi Rt. (10 000 K), Magyar Jelzálog Hitelbank Bp. (6000 К), Magyar Agrár- és Járadék Bank Rt. (4000 K).122 8 a listán 1920 júliusáig a felsoroltakon kívül csaka Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 21 000 koronás tétele, a Lukinich által befizetett 10 000 К (valószínű, leg nem saját pénze), ós a hollandiai gyűjtés 2458 koronája szerepel. Azaz, szinte egyik pillanatról a másikra, a gyűjtések jelentős százalékát a bankok „jótókonykodási" alapjából befizetett összegek tették ki. De a húszas évek elején az arány móginkább eltolódik a tőke, s elsősorban a pénzintézetek felé. Azon az íven, amelyre a „Gr. Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatéka" című kötet kiadási költségére összegyűlt összegeket feljegyezték, az említett Széchenyi unokákon és Sigray Pálon kívül (összesen 200 500 К) a Hangya Szövetkezet ós a Hangya Ipari Rt. 10 000 koronája, a Magyar Mezőgazdák Szövetkezete, az Első Magyar Általános Biztosító Társaság 25—25 000 koronája, a Biztosító Intézetek Országos Szövetkezetének 20 000 koronája, a TÉBE 100 000 koronája és Fenyő Miksa 100 000 koronája olvasható. De a Széchenyi Könyvtár kiadó alapításánál már a kisebb ipari-tőkés vállalkozókat is megtalálhatjuk a nagyobb pénzintézetek és ipari vállalatok mellett. Vagyis az általunk vizsgált periódusban elsősorban a banktőke, s kisebb mértékben az ipari tőke adja a történettudományos vállalkozások pénzalapját. Sajnos Klebelsberg igen töredékesen fentmaradt iratanyaga szinte semmit sem árul el abból, hogy miként tudott ilyen kis idő alatt aránylag jelentős összegeket szerezni a hazai bank- ós ipari tőkétől. Tény, hogy a „Gróf" felismerte a magyar társadalom legnagyobb pénzforrásait. Amíg a Társulat díszhelyein a történeti magyar uralkodó osztályok tagjainak neveit olvashatjuk, s az elnök tudománypolitikai beszédeiben az arisztokrácia felelősségéről beszél és sajnálkozik a „kultúra fenntartására hivatott középosztály" elszegényedésén —- addig szinte alig említi a banktőkét; pedig mint Domanovszky belső könyveléséből kiderül: ezek adták a pénz nagyobb részét. Annak boncolgatása, hogy miért nem kap a „mindenható Hegedűs Lóránd" — ahogy tudományos körökben nevezték a pénzügyminisztert, a TÉBE későbbi elnökét, — vagy Fenyő Miksa, alapítványaikhoz, pénzükhöz mérten a Társulat díszesebb tagjai között helyet, elvezetne a nagytőke egész húszas évekbeli szerepéhez. A pénztőke részéről a mecénáskodás kétségtelenül hozzátartozik társadalmi-közéleti pozícióik kiépítéséhez. Hogy mindez ilyen hirtelen, szinte fordulatszerűén jelentkezik a történettudomány anyagi támogatásában, annak oka nemcsak ennek a rétegnek háború alatti gyors megerősödése, hanem nyilván az is, hogy a történettudományos közéletben a kezdő politikusként a merkantilizmushoz közel álló Klebelsberg fontos szerephez jutott, akinek kézenfekvő volt a hazai banktőkéhez fordulni. — A már eddig előkerült adatok is bizonyítják, hogy a TÉBE „Jótékonysági és Kulturális Bizottsága" a későbbi években is hol kisebb, hol nagyobb összegekkel, hol könyvadományokkal állandóan támogatta a klebelsbergi tudománypolitikai törekvéseket, s így a történettudományt is.123 Korábban már szó volt arról, hogy Klebelsberg tudományszervezéséhez a pénzszerzési lehetőség adva volt: alapító tagokat toborozni, másrészt minél több alapítványt szerezni. Ezért apellál Klebelsberg oly gyakran a társadalom áldozatkészségére, mely hivatott a magyar tudományt „megmenteni". Célját, mint láttuk, részben a már hagyományosnak számító módon — az arisztokraták bevonása révén, de főleg a hazai nagytőke „áldozatkészségének" kihasználása útján, sikerült is elérnie. Ha azonban visszagondolunk arra, hogy Klebelsberg a történettudomány beilleszkedését a modern társadalomba csakis az intézményes, az átfogó szervezések révén találta megvalósíthatónak — joggal merül fel: nincs-e ellentmondás az állandó és folyamatos fenntartást követelő intézetek, intézmények „üzemeltetésének" igénye és az anyagi alap meglehetősen ingatag volta között? Fizetni kellett a bécsi intézet rohamosan felszökő kiadásait, állandó alkalmazottakat, kutatókat, személyzetet — biztosítani a kötetek "'„Magyarország újabbkori történetének forrásai" c. folyószámla kiadásainak és bevételeinek esoportosi. tása". Első gyűjtés a Fontesre. A Magyar Történelmi Társulat iratai. OSzKK Analekta. m Hadd hivatkozzunk itt csak a külföldi kulturális intézetek, a Collegium Hungaricumok támogatására (OL: A Bécsi Collegium Hungaricum iratai) s más történeti kiadványok, emlékkönyvek pénzelésére.