Századok – 1969
A Történelmi Társulat és a századok múltjából - Glatz Ferenc: Klebelsberg tudománypolitikai programja és a magyar történettudomány 1176/V–VI
1180 GLATZ FERENC „hiszen jogcímünket hazánk területi épségének helyreállítására is kiválóképpen arra alapítjuk, hogy mi nagyobb ós értékesebb kultúrát tudunk ezen a helyen kifejteni, mint azok a népek ós államok, melyeket az Entente a mi rovásunkra területileg és népességben nálunk mesterségesen nagyobbá tett". De idézhetnénk még mondatokat, melyek arról tanúskodnak, hogy a Történelmi Társulat — mely, mint Klebelsberg annyiszor hangoztatta, a forradalmak után elsőként talpraálló tudományos társulat volt — első elnöki megnyitója már igen sok olyan gondolatelemet tartalmaz, melyek szervesen beépülnek majd a húszas évek eszmei koncepcióiba.1 7 Egyébként sem túlzás azt állítani, bogy a húszas évek első számú teoretikushajlandóságú politikusa, Klebelsberg későbbi nagyívű átfogó koncepcióinak gyökereit az alapos kutatás már az ellenforradalmi rendszer első éveiben, a Történelmi Társulat elnöki beszédeiben felfedezheti. Mint ahogy később — s ez is kissé talán érzékelteti Klebelsbergnek a történész közélethez, a történelemhez fűződő szoros viszonyát — kultuszminiszterként is a legfontosabb, a korszak legáltalánosabb ideológiai kérdéseit összegezve megfogalmazó beszédeit nem egyszer szintén a Társulat ülésein mondja el.18 Mégis, ezek a közvélemény és sajtó által nagy érdeklődéssel kísért beszédek nem annyira az ideológiai-politikai élet általános vagy akár a mindennapi politika által az aktualitás középpontjába lendített kérdéseinek megfogalmazására törekednek, hanem a forradalmak utáni új helyzetben a történettudomány társadalmi funkciójának, szerepének, a megvalósítandó ős megvalósítható feladatoknak kijelölésére. „Valójában a történelem nem retrospektív, a múltakba visszatekintő kíváncsiság csupán, hanem hatalmas erkölcsi erő, melynek ha ismerete és szeretete a lelkekből kivész, akkor a nemzet olyan, mint az emlékezőtehetsőgét vesztett ember, aki nem okul, hanem oktalanul rohan a veszedelembe, a vesztébe. A társadalom tehát önmagát, saját rendjét védi, ha történetírását pártolja"1 9 — ez a végső következtetése, és lényege annak a gondolatmenetnek, mellyel Klebelsberg Kuno a történelem fontosságára, társadalmi funkciójára hívja fel a figyelmet 1920-ban. Milyen hatások vált ják ki, hogy a magyar történettudományos közélet egyik vezető, mondhatjuk 1919 után legfontosabb posztján a történelemtudomány társadalomvédő szerepéről beszéljenek? Hogyan kerül a kor szellemi életében és Klebelsberg nézeteiben ez a szempont előtérbe? A történelem és a jelen problémái között nem 1920-ban keres először szoros kapcsolatot. Már 1917-ben, a történész közéletben való bemutat kozásakor igyekszik történetivé merevíteni az ország 1917 tavaszi háborús helyzetét. A magyar nemzet, a „végtelen háborús ós a históriai csapások nemzete", mondja, s „most klasszikus korát éli megint". De nemcsak a pillanatnyi helyzetet historizálja, melynek nyomán szinte természetesnek tűnik a hosszú háborúzás, hanem a jövőbe vetett hitet, a helyzet hamarosan bekövetkező jobbra fordulásában való bizakodást is a magyar történelemből olvassa ki. Mert a magyar történelem szerinte nem egyedül azt tanúsítja, hogy a nagy háborúk, a nagy megpróbáltatások egymást követték, hanem azt is, hogy a „katasztrófák minálunk tüneményes fejlődésnek, csodás fellendülésnek kiindulópontjai voltak", s a háború, az „óriási szenvedett kár" után ismét hatalmasat kell alkotnunk. Klebelsberg ezt emeli ki tanulságul. Szerinte a példák bizonyítják, hogy ez mindig így volt: az Árpádok nagy birodalmát „idő előtt elhervasztja a tatárjárás korai fagya", mely katasztrófát azután IV. Béla új honalapítása, és az Anjouk, majd a Hunyadiak „ragyogó lovagkora" illetve „páncélos kora" követi. A következő nagy nemzeti katasztrófát, a másfélszázados török uralmat szintén „erőnk rohamos növekedése követte", a III. Károly, majd Mária Terézia alatti alkotások kora. Egészen új államot kellett építeni a szabadságharc leverése, illetve 18(>7 után is. Ezt a gondolatot, a katasztrófák utáni újbóli „erőgyarapodást" „sugározza ki" a nemzeti történelem, tölti be „eredeti inspirációval az alkotásokra hivatottak lelkét", rázza fel a „történeti érzéket". Ezek a példák meggyőznek a fellendülés bekövetkeztéről, arról, hogy, mint.mondja, „földünk hatalmainak ebből a nagy erőpróbájából, mely egyhamar nem ismétlődhet meg, ép területtel ós megnövekedett tekintéllyel kevül ki Magyarország ... És most is, mint korábbi pusztítások és romlások után tele van a levegő, tele vannak a lelkek alkotási vággyal."20 17 Klebelsberg általános kultúrpolitikai elveivel, elképzelései legfőbb indítékával n „kultúrfölény" gondolatával itt nem kívánunkjfoglalkozni. Erre ld. Balogh Sándor részletes tanulmányait: ..Klebelsberg é» a magyar «neonaciona. ltzmus«. Valóság, 1959. 3. sz.; „A bethleni konszolidáció és a magyar neonacionalizmus". Történelmi Szemle, 1962 3-4. sz. " Hadd hivatkozzunk itt például „A történettudomány, az elméleti államtan és a publicisztika viszonya s a neonacionalizmus, mint elméleti államtani ideológia" címmel később, a „Neonacionalizmus" e. kötet mintegy elvi összegezéseként megjelent beszédre. Klebelsberg Kuno: Neonacionalizmus. Bpest,é.n. 301. 1. - Századok, 1928. 593.1. 18 BCT 37. 1. "üo. 3-7. 1.
