Századok – 1969

A Szovjetunió és a népi demokráciák történészfrontja - Sey István: Pável Pavlovics Mitrofanov (1873–1917) 1173/V–VI

1174 SEY 1ST VÁX seinek és a pamflet irodalomnak. Feldolgozó munkája nemcsak a levéltári anyagra szorítkozott, hanem a már nyomtatásban megjelent anyagokra is. Nincs olyan jelentős munka a Habsburgok történetéről, amelyet ne használt volna fel. A teljesség igényével lépett fel, gondosan elkerülve a száraz adatközlést; nagy gondot fordított a könnyed elbeszélő stílusra, ugyanakkor nem feledkezett meg a tudományos igényről sem. A fejezetek újabb alfejezetekre tagolódnak, amelyek részletesen elemzik a kiadott rendelkezéseket, az általuk kiváltott hatást az egyes országokban, tartományokban. Ezzel a módszerrel Mitrofanov minden pillanatban pontosan érzékeltetni tudja, mit akart a császár, mit a rendek, és az erők kölcsönhatásaként milyen megoldás született. Ez az eljárásmód nemcsak arra volt jó, hogy előadását plasztikusabbá tegye, hanem arra is, hogy megfigyelhesse a birodalom tartományai ellenállásának közös és megkülönböztető jegyeit. Ugyanakkor ezzel a módszerrel sikerült egyetemes összefüggésbe állítani a birodalom — más történészek által mesterségesen szétválasztott — történetét. Módszerének helyességót az is bizonyítja, hogy sikerült kimutatnia; egy és ugyanazon rendelkezések a kiterjedt birodalom különböző tartományaiban más és más hatással jártak. A monográfiamegfelelő teret szentel a magyarországi viszonyok tárgyalásának. Az összmonarchia történetét tárgyaló szintetikus munkák közül ő hozza először kapcsolatba sokoldalúan Magyarországot az örökös birodalmi tartományokkal és az egész európai politikai helyzettel. Magyarország történetét az egész részekónt tárgyalja, és ezt akkor is pozitívan kell értékelnünk, ha — lóvén ez az első próbálkozás —- még szerkesztési nehézségekkel is találkozunk. Mit rofanov II. József korának elemzése során jut el arra a következtetésre, hogy a Birodalom különböző részeiben a legkülönbözőbb társadalmi rétegek egyidejű összefogása már ekkor képes lett volna megsemmisíteni a Habsburgokat. Nyomatékosan rámutat azokra az erőkre, amelyek bomlasztóan illetve egysógesítően hatottak az események sorában. De nem fordított kellő figyelmet az egyes osztályok és rétegek ideiglenes összefogásának okára. Ezért nem áll elég tisztán előttünk a lázadó tartományok pontos helyzete. Nyilván itt már jelentős szerepet kapott Mitrofanov burzsoá liberális álláspontja is, amely aligha engedhette meg az alapvető gazdasági társadalmi összefüggések feltárását. A könyv lényege, hogy bemutatta : a felvilágosodott abszolutizmus mennyire csak másodlagos tényezője volt a bécsi udvarnak agyakorlati élet támasztotta problémák megoldásakor. II. Józsefet Janus-arcú politikusnak rajzolta, aki egyaránt eltaszította magától a társadalom haladó és konzervatív részét — az előbbieket abszolutista kormányzási módszerével, az utóbbiakat felvilágosult ideológiájával. így lesz érthető, hogy a török háborúból betegen hazatérő II. József puszta kezekkel áll a növekvő ellenállással szemben. A császár célja alattvalói jóléte volt, de ezt despotikus uralmi rendszerrel akarta elérni, ami eleve kizárta az elérendő cél sikerét. Mitrofanov miután sokoldalúan bizonyította a jozefinizmus lényegéről adott tótelét — a Habsburg-birodalom határain túllépve, európai környezetbe helyezi a korábban vizsgált kérdést ós megállapítja: II. József uralmi rendszere vajmi kevéssé különbözött attól, ami szomszédainál, Franciaországban, Poroszországban és Oroszországban abban az időben volt. Mitrofanovnak sikerült a császárt történelmi érdemei elismerése mellett mentesíteni attól a hamis dicsfénytől, amellyel kései utódai övezték. Nem tagadja, hogy hatottak II. Józsefre a felvilágosodás eszméi, de óva intett, hogy trónon ülő filozófust lássunk benne. Mitrofanovnak már metodikai értelemben is kiforrottabb munkája az „Ausztriai II. Lipót". A könyv nemcsak hazánkban, de az európai történetírásban is ismeretlen, Adam Wandruszka II. Lipótról nemrégiben megjelent kétkötetes összefoglaló munkája meg sem említi. Az ismeretlenség okát a kis példányszámban, az első világháború okozta nehézségekben és nem utolsósorban a történelemkutatók jórószének hiányos orosz nyelvtudásában kell keresnünk. Mitrofanov ezen a könyvén is nyolc évig dolgozott. A gyűjtőmunkát túlnyomórészt külföldön végezte, így Párizsban, Londonban, Bécsben, Berlinben, Brüsszelben stb. A lábjegyzetek tanúsága szerint ismerte ós felhasználta: A. Wolf, A. Beer, Wuttke, H. Schiitter, Arneth, Bacourt, Ranke, A. Schultze, Fersen stb. munkáit, — hogy esak a legjelentősebbeket említsük. A forrásanyagot a szerző itt még gondosabban elemzi; igyekszik feltárni a dokumentumokban rejlő ellentmondásokat, torzításokat. A könyv első fejezete, a felhasznált anyag kritikai elemzése után II. Lipótot és kabinetjét mutatja be. II. Lipótot ugyan korántsem tartja tehetségtelen uralkodóiak, de megítélése szerint negyedszázados toscanai fejedelemsége, az ott alkalmazott kormányzási módszerei aligha válhattak volna a Monarchia javára, különösen a II. József halálát követő válságos időszakban. A birodalom szekerét — Mitrofanov állítása szerint — nem is ő ragadta ki a kátyúból, hanem Kaunitz, a mindenható diplomata. A könyv szerzője Kaunitz tevékenységét a diplomaták jelentései alapján rajzolja meg; minthogy ekkor még