Századok – 1969
Közlemények - Kardos József: Az Eckhart-vita és a szentkorona-tan 1104/V–VI
1116 KARDOS JÓZSEF igazolni. Külön kiemeli a kormányzó hatáskörének kiterjesztését célzó törvényeket, főleg az 1937: XIX. te-et, amely nézete szerint a kormányzói móltóságot, mint a király helyettesét, a szentkorona eszméjének közjogi rendszerébe valóban beállította. A szentkorona-tant a volt nemzetiségek számára igyekszik Nagy Miklós kedvező színekben feltüntetni. A történelmi tényekkel nem sokat törődve kijelenti, hogy a szent-korona-eszméje mindig biztosította a „Kárpátok medencéjében élő, minden nyelvű ós vallású nép számára a politikai, vallásgyakorlási, társadalmi, gazdasági, kulturális szabadság teljességét, a törvény előtti tökéletes egyenlőséget".6 8 Ez jelenleg, mint mondja, a trianoni vonalon innen érvényesülhet csak, de majd egyszer „újra érvényesülni fog az egész Dunavölgyben, Szent István birodalmában, a szentkorona eszméje, amelyben a szabadság, a rend és testvériség jegyében a hagyományok ós a haladás szellemében oldható meg minden ellentét az alkotmányosságnak, az egyéni, a társadalmi s a nemzeti létnek ós az emberiségnek minden problémája".69 E szép szavakkal szemben a magyar uralkodó osztályok igazi arcát, államhatalmát, politikáját az „országgyarapítás" után a „visszacsatolt" területek lakosai tragikus körülmények között ismerhették meg. Mindez világosan bizonyítja, hogy Eckhart tanulmányával — mely a megszokottól eltérő megjegyzéseivel ha esak súrolta is a szentkorona-tan elfogadott eszméjét — tiltott területre lépett, ami szükségképpen vonta maga után az elítélő bírálatokat. Eckhart Ferencet láthatólag mégis váratlanul érte a bírálatok rendkívül nagy száma és hevessége. Nem valószmű, hogy céljai között szerepelt volna ilyen méretű vihar felkavarása. Nem szerepelhetett céljai között, hogy kesztyűt dobjon a hatalom birtokosainak. Valóban nem kívánta megsérteni a hivatalos nemzeti ós államérdekeket, sőt, még a sokat hangoztatott nemzeti közvélemény illúzióit sem akarta vagy merte kigúnyolni, lerombolni. Nem ez volt a célja Eckhart Ferencnek, hanem az, hogy tudományágát megszabadítsa azoktól a terhektől, amelyek véleménye szerint akadályozzák a felzárkózást a korszerűnek tartott nyugati polgári tudományossághoz. Mint már jeleztük — a szellemtörténeti irány térhódítását is segítségül híva, arra hivatkozva, a forrásbázishoz ragaszkodva, a gazdasági és társadalmi tényezőket, a külföldi hatásokat is figyelembe véve, kívánta revízió alá venni a századforduló után felülkerekedett jogtörténeti irányzatokat, amelyek véleménye szerint, tudományos (ui. polgári) kritikát kiálló forrás alappal nem rendelkező spekulációkkal, célzatos konstrukciókkal, hangzatos jelszavakkal, hazafias dogmákkal terhelték meg a jogtörténetet. Ezekkel szemben, igaza tudatában, a szellemtörténetet, a tudományos kutatás szabadságának hivatalos meghirdetését is maga mögött érezve, vonultatta fel helyenkint kíméletlenül éles bírálatát. Törekvései során azonban Eckhart áldozatává lett innak a demagógiának, azoknak az illúzióknak, melyeknek egyik megnyilvánulási formája ellen, akarva-akaratlanul ő maga is hadakozott. E hamis ideológiától vezetve, hitt a „tiszta tudományban" és ennek hivatalos elismerésében. Ezért állt értetlenül a viták forgatagában; a szellem, amit maga bocsátott ki, föléje kerekedett. Hiába hangoztatta, magyarázta azután, hogy a szellemtörténet érdekében írta tanulmányát, még a történelmi materializmus „bélyegét" is rásütötték, tanári működésének megakadályozását is követelték. Tíz esztendővel a szenvedélyes vitákat kiváltó tanulmány után, 1941-ben jelent meg Eckhart Ferencnek a szentkorona-eszme történetét összefoglaló, hatalmas anyagot átfogó könyve.7 0 A tíz óv előtti vita tehát további munkára ösztökélte őt, de egyúttal leckét is adhatott számára, hiszen az 1941-es könyvben, a felhasznált adatanyag növekedésével szinte egyenes arányban, nőtt a szerző óvatossága is. Most, sem állt be az imént említettek, az akkori ellenfelek táborába. A régi harci kedv a támadások tüzében azonban csekélyre olvadt. Nem állt be a szentkorona-tan köznapi, jelszavas terjesztői közé, de alig-alig bírálja őket. Vitába száll most is pl. Timon egyes nézeteivel, de gondosan kerüli a vita élezését, nem rója fel a tudományt megfojtó nacionalizmus vádját, sőt felmentő elismeréssel szól Timonról, mint a nemzeti tömeghangulatot kifejező ellenzék képviselőjéről, a 67-es kiegyezés továbbfejlesztésének egyik harcosáról.71 Nem szól azokról, akik Timon után következtek, akik az ő szellemében használták ki a szentkorona-tant. Egyetlen mondattal hárítja el ezt magától: „feladatom a magyar korona-eszme történeti fejlődésének ismertetése ... a legújabb közjogi irodalommal nem kell foglalkoznom."7 2 Talán egyetlen rejtett szúrást helyez el az előszóban, amikor mégis külön említést tesz Nagy Miklós reprezentatív célokat szolgáló munkájáról: „Figyel" Nagy Miklós: A szent korona eszméje. Szent István Emlékkönyv II. köt. Budapest, 1938. 804. 1. " Nagy Miklós: i. m. 304. 1. " Eckhart Ferenc: A szentkorona eszme története. Bpest. 1941. 356. 1. (E munka ismertetése nem feladata e cikknek, csak annyiban utalunk erre, amennyiben ezt az 1931-es vitához tartozónak véljük.) " TJo. 325. 1. 12 TJo. 333. 1.
